Kutatva múltunkat kezembe került Gyürky Ákos „A Zobor vidéke" című könyve 1941-ből, melyben ezt a jellemzést találtam:
Ősi lakói a birtokukban lévő földnek, ahová a magyarság duna-tiszaközi történelmének már a legelején telepedtek le. Azóta élik itt, a századok minden vihara és megpróbáltatása közepette magyar életüket. Gerinces, sőt önérzetes, faji sajátságait féltékenyen őrző nép, büszke arra, hogy Isten őt magyarnak teremtette. Számol a világ forgandóságával, igyekszik beilleszkedni a változott viszonyokba, de lenézi azt, aki képes magát koncért megtagadni, mert magyarságából nem enged soha, egy jottányit se.
Ebből az idézetből merített ihletet Koltay Gergely a himnuszunk megírásához/2008/.
Másfél évtizeddel később még mindig érvényes az idézetbeli jellemzés - 1956 októbere, Lédecen népmulatság, a Csemadok elnöke bemegy a terembe és ilyesvalamit mond, „emberek, most lövik testvéreinket az oroszok Budapesten, s mi itt mulatunk?!", ezzel vége lett a táncnak. Minden zoboraljai község magyarja aggódva figyelte a pesti forradalmat, Kolonból 5 lakost ítélt börtönbüntetésre a bíróság a Nemzeti Himnusz elénekléséért -klikk ide.
Eltelik további 30 év, és még mindig büszkék voltunk, magyarságunkból egy jottányit nem engedtünk - 1985-86-ban a koloni szülők megmentik a magyar óvodát a kommunista hatalommal szemben, nekik köszönhetjük, hogy még van magyar iskola Kolonban és Gímesen.
De a büszkeség mellett sajnos jelentkezik az asszimilációt éltető elem, „magyar gyerek szlovák iskolában", már 1941-ben a Magyar Párt és a Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület keresik a megoldást ennek kivédésére.
Én 1955-ben ültem először az iskolapadba, a második félévben legjobb pajtásomat a szülei átvitték a szlovák osztályba, nem értettem miért. Egy ideig hiányoltam őt, de aztán mindkettőnknek kialakult a saját baráti köre, neki a szlovák, nekem a magyar diákok között, így aztán nem ő lett a „vértestvérem".
Ügyes iparos lett belőle, ezt magyar iskolával is elérte volna, így csak annyit nyert, hogy az alapiskolás évek alatt jobban megtanult szlovákul, de ettől sokkal többet veszített, azt a kultúrát, melyet őseink teremtettek. Én a magyar iskolában mindazt tanultam történelemből és irodalomból, mint az expajtásom a szlovákban, szlovák helyesírásból /diktát/ bármely szlovákkal kiálltam volna versenyre. De a volt pajtásom nem hallott a Vérszerződésről, esetleg az indiános regényekből ismeri, a szlovák iskolában nem tanultak Huba vezérről, akinek köszönhetjük, hogy ezen a vidéken élünk, sem a magyar királyokról. És azt sem tudja, hogy Vajk templomunk védőszentjének pogány neve, s hogy a déli harangszó a nándorfehérvári csatára szólalt meg, mikor az ország kapuja alatt a magyar seregek legyőzték a törököket, ezzel mentették meg őseink a keresztény Európát.
Nem tudja, milyen hős volt Nemecsek Ernő a Pál utcai fiúkban, vagy Bornemissza Gergely az Egri csillagokban, mert nem tanult Gárdonyiról, Jókairól, Karinthyről, József Attiláról, pedig az utóbbinak sokszor hallotta egyik versét, Koncz Zsuzsa előadásában a „Kertész leszek" című dalt. És nem ismeri Vörösmarty Szózatát, Petőfi Nemzeti dalát, Katona József Bánk bánját, s ha hallja is ezeket, nem szorul össze a torka, nem lábad könnybe a szeme, mint apáinknak és nagyapáinknak, mikor a Don-kanyarról énekeltek.
Rejtő Jenő kalandregényei, Szilvási Lajos Légszomja, mind olyan könyvek, melyeket egy szusszanásra olvastam el.
Tamási Áron Ábel-trilógiája áll a legközelebb szívemhez, ezt a könyvet kaptam ajándékba a 9. osztály végén, máig őrzöm, mert örök emlék a magyar iskolára, s mert székely eredetünk révén egy kicsit rólunk is szól. Mindenkinek ajánlom elolvasni, akinek rossz a kedve, letört, netán depressziós, néhány oldal Ábellel többet segít, mint egy nap a pszichológusnál.
S hogy milyen gazdag a magyar nyelv, el kell olvasni Gyimóthy Gábor Nyelvleckéjét és a folytatását, elképesztő hányféle szinonimája van a mozgás igének.
Egy másfajta gazdagság - Simonyi Károly informatikus tudásának köszönhetően olyan vagyonra tett szert az Egyesült Államokban, hogy megengedhetett magának egy űrkirándulást.
És amiben verhetetlen a magyar nemzet, 1,25 millió magyarra jut egy magyar Nobel díjas, a világon nincs olyan nemzet, mely ebben vetekedhetne velünk.
Amire pedig a legbüszkébbek lehetünk Zoboralján, az őseink évszázados öröksége, a XX. század elején Kodály Zoltán közel 1000 népdalt gyűjtött vidékünkön. A legismertebbek a Gerencséri utca, A csitári hegyek alatt, Kicsi a hordócska, A jó lovas katonának, ezeket minden magyar ismeri szerte a világon, ezért ne hagyjuk, hogy évtizedek múltán csak a népdalaink és sírköveink legyenek tanúi, hogy magyarok éltek Zobor vidékén!
Gondolkozzon el minden szülő, milyen gazdagságtól fosztja meg gyerekét, ha nem a magyar iskola diákja, nem beszélve arról, ha még magyarul sem tanítják meg őket, mert például hiába tetszik neki a Gyöngyhajú lány az Omegától, vagy Szörényi-Bródy István király rockoperája, hogy csak két klasszikust említsek, ha nem érti a szöveget, nem teljes az élvezet.
Kolonban századok óta élnek szlovákok, nemzetiségi konfliktusok nem voltak, gyerekkoromban együtt játszottunk, együtt nőttünk fel, magyarul társalogtunk, voltak köztük Csemadok-tagok, és a magyar énekkarban is énekeltek, de a szívükben szlovákok voltak, amit tiszteletben tartottunk. Viták csak a sportban voltak, ők a csehszlovákoknak szurkoltak, mi a magyaroknak, de sose fajult odáig a szurkolás, hogy emiatt megszakadt volna köztünk a barátság. Gyürky büszke magyaroknak nevezte a szüleinket, nagyszüleinket, 70 évvel később én büszke szlovákoknak nevezem a velünk felnövő generációt, mert nem adták fel gyökereiket, ellenben velünk, akik a hét évtized alatt egyre kevesebben vagyunk „büszke magyarok"!
Sajnos voltak és vannak hamis próféták, akik régóta temetnek bennünket, zoboraljai magyarokat és sajnálatosabb, hogy sokan hiszünk nekik, pedig sok példa van arra, hogy lehet és kell magyarnak maradni. Nyugat-Európában és az amerikai kontinensen élő magyaroknak idegen környezetben kellett újrateremteni egzisztenciájukat, kiépíteni az intézményeiket, templomaikat és iskoláikat, több generáción keresztül tartják magyarságukat. Ismert Schindler listája, mely 1200 zsidót mentett meg a gázkamrától, ezeknek több mint 6000 leszármazottja él szerte a világban, nem tömbben, még nem is szórványban, tehát túlélhető az asszimiláció, csak akarni kell magyarnak maradni!
Változtatni kell az eddigi beíratási „divaton", és bár a pedagógusaink az első osztályba várják a gyerekeket, felsőbb osztályosok is átjelentkezhetnek a magyar iskolába, még szeptemberben is, volt rá példa, hogy októberben jött át az elsős és harmadikos testvérpár, a tanulmányi kiesést közös erővel játszva bepótolták. Így lesznek gazdagabbak az ősi örökséggel, a magyar nyelvvel, irodalommal, történelemmel, és így leszünk ismét büszke magyarok, ezzel tiszteljük meg Gyürky Ákos büszke magyarjait, mert nekik köszönhetjük létünket. Nincs veszve semmi, a szívünkben magyarok vagyunk, tiszteljük az őseinket, hiszen évente legalább egyszer gyertyát gyújtunk sírjuknál, misével emlékezünk rájuk, csak annyit kell tennünk, hogy azon a nyelven imádkozzuk a Miatyánkot a lelki üdvükért, amilyen nyelven imádkoztak életükben, hogy megértsék, ehhez pedig magyar iskolában kell tanulni az unokáknak és dédunokáknak. Színmagyar családban nem szabadna kérdésnek lenni milyen iskolába menjen a gyerek, a vegyes házasságban pedig természetesnek kell lenni a kétnyelvűségnek, amit csakis a magyar iskola tud biztosítani. Ez utóbbinak az előfeltétele, hogy még az ismerkedés kezdetén megegyezzünk a család kétnyelvűségéről és a magyar iskoláról, mert ha a barátom valóban szeret, akkor nem várja el tőlem, hogy megtagadjam gyökereimet, ha ezt nem érti meg, akkor igaz szerelemről szó nincs!
A nyelvhatáron sokkal több tényező befolyásolja a beíratásokat és sokkal nagyobb a környezeti hatás, mint a tömbmagyarságnál, épp ezért én nem a szülőket és nagyszülőket tartom a legnagyobb felelősöknek, amiért nem a magyar iskola mellett döntöttek. Felelősök, de sokkal nagyobb felelősök azok az intézmények, szervezetek, közéleti vezetők, akik beosztásuk, tisztségük, tevékenységük révén hivatottak voltak tenni, sőt kötelességük volt tenni a magyarság érdekvédelmében, nevelni minket, kidolgozni valamilyen túlélési stratégiát, hogy kell élnünk, hogy túléljük ezt a helyzetet, melybe 90 évvel ezelőtt nem önszántukból kerültek elődeink, de érdekvédelem helyett cserbenhagytak minket, elárulták Zoboralját!
Egy magazinban olvastam egy amerikai színésznőről, aki anyai örömök elé nézett, a színészi elfoglaltsága mellett intenzíven tanult spanyolul, de nem a szerepe miatt, hanem a nagyszülei iránti tiszteletből és szeretetből, mivel a szülei mexikói származásuk ellenére nem tanították meg spanyolul, ezt pótolja leendő anyaként, hogy majd a gyereke spanyolul beszélhessen mexikói dédszüleivel.
Megható példa arra, hogy nincs lehetetlen!
Balkó Gábor
Kolon, 2011. 01. 15.