Igen, mert volt ilyen időszak is a szlovákiai magyarság történetében. Az 1965-ös nagy dunai árvíz megmutatta erejét és a hömpölygő Duna kerekedett felül az ember által emelt mesterséges gátakon, épületeken.
Nem tudhatom. És valóban így van, hiszen nem éltem még akkor. Csupán korabeli fényképeken láthattam, olvashattam róla. Illetve a csallóközi megemlékezéseken hallhattam az árvízi túlélőktől az akkor történtekről. Meghatódva, könnyekkel küszködve zárták sokszor mondanivalójukat az emlékezők. Képzeletükben újra felidézték azokat a napokat, majd heteket, hónapokat, és elszorult szívvel gondoltak vissza a dunai árvízre. Mert emlékezni kötelességünk azok előtt, akik egymás mellett küzdöttek az ár ellen. Legyen az egyszerű falusi lakos, aki féltette házát, jószágát, termését, vagy legyen az más vidékről érkező civil vagy katona, aki parancsot teljesített. Hogy mi történt akkor? Pontosan ötven évvel ezelőtt Kulcsod és Csicsó között a Duna átszakította a védőgátat. Több csallóközi település is víz alá került. Az öregek emlékeznek, a fiatalokat pedig emlékeztetni kell. Emlékeznünk kell, hogy az akkori körülmények között szinte minden az összefogásról és a segítségnyújtásról szólt. Haragosok segítették egymást a bajban. Az önzetlenség, a segítségnyújtás, a fegyelem jellemezte az akkori időket, ahogy hallhattuk több szemtanútól is. És az államhatalom sem tétlenkedett, most a csallóközi magyarok segítségére sietett, nem úgy mint 1945-ben.
Pár évvel ezelőtt, amikor ugyancsak magas volt a Duna vízállása, ismét megtapasztalhattuk a közösség erejét és segítő kezét a bajban. Akkor már többedmagammal én is töltöttem a homokzsákokat, és adtuk kézről-kézre, hogy erősítsék a gátat, és megvédjük szülőföldünket.
A bajban összetartunk? Szinte mindenki kivétel nélkül elmondta, hogy az összetartás segített átvészelni az árvizet. Voltak, akik a gáton dolgoztak. Voltak, akik az élelmezést és mindennapi szükségleteket oldották. Voltak, akik azon dolgoztak, hogy a kitelepített nőket, gyerekeket méltó körülmények között elhelyezzék és gondoskodjanak róluk.
A múlt üzen nekünk. Az odafigyelésről, a segítségnyújtásról, az összetartozásról ne feledkezzünk el akkor sem, amikor éppen nem sújtja közösségünket természeti katasztrófa.
Vajon meghallja mindenki ezt az üzenetet a mai korban…?
Karaffa Attila