Elkezdődött a beiratkozás az alapiskolákba. Most döntik el a szülők, hogy milyen iskolába, hová küldjék gyermekeiket. Úgy is mondhatnánk, megkezdődik az alapozás, az alapvető műveltség szentélyének alapozása.
Nemhiába nevezik nálunk alapiskolának a kötelező elemi iskolákat. Építkezési tapasztalatainkból jól tudhatjuk, hogy minden épület alappal kezdődik és tetővel végződik. Csakhogy nem mindegy milyen ez az alap! Milyen földbe ássuk, milyen falat húzunk fel rá és milyen tető kerül majd a legfelsőbb fázisban a már elkészült épület fölé. Készülhet erős, sziklakemény házunk, amely bátran harcol majd az idővel, de készülhet egyszerű homok, vagy papírfalú házunk is. Hogy melyik a megbízhatóbb, azt talán nem kell részleteznünk.
Az iskolai beiratkozásoknál figyelnünk kell arra, hogy gyermekeink tudását, műveltségét milyen alapra szeretnénk alapozni. Egy erős anyanyelvi, nemzete történelmét, kultúráját megismerő alapra vagy egy érdekből, az érvényesülés szempontjából jobban jövedelmező felhigított alapra. Sajnos nem is mutatkozik egyszerűnek a válasz. Valakiknek, számomra is természetesen tűnik, hogy már óvodás kora óta magyar osztályban tanulhasson a gyermek, megismerve népe, nemzete nyelvét, édes anyanyelvét. Később felvértezve magyar történelmünk, irodalmunk, kultúránk acélos páncéljával indulhasson neki az élet göröngyös útjain. Dolgozzon vagy tanuljon tovább. Ezzel a hatalmas tudásmennyiséggel induljon hódító útjára és álljon nemzetünk megmaradásának védőpillérjévé, bástyájává, hűséges katonájává úgy, hogy közben nem mások ellen, hanem saját nemzeti közössége érdekében cselekszik. Ugyanakkor sajátítsa el mindazt, ami szükséges az élethez, ami szükséges későbbi munkájához, céljai elérésének megkönnyítésében. Így tanuljon nyelveket is, ismerje annak a népnek kiválóságait és betekintést nyerjen azok történelmébe. Ismerjük államalapító Szent István királyunk intelmét is, miszerint „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő".
Sajnos azonban vannak sokan, akiknek nem természetes, hogy gyermeke magyarul tanuljon meg olvasni, magyarul tanuljon írni, megismerje dicső történelmünk nagyjait, böngészhessen népi kultúránk oly sokszínű árnyalata között. Vannak ilyenek is. És ne gondoljuk azt, hogy csekély részük szlovákiai magyar közösségünknek. Sőt! Aki szemmel tartja a sajtót, az értesült róla, hogy egyre kevesebb magyar gyermeket iratnak be magyar iskolába. Ez egyrészt, kevés részben a népességünk csökkenésének is betudható, de a másik, nem elhanyagolható rész, hogy sokan „a jobb érvényesülés" szempontjából inkább szlovák iskolába küldik csemetéjüket. Hányan és hányan hallottuk már ezt szomszédunk, szűkebb környezetünk szájából. „Mert jobban fog majd érvényesülni!" Badarság! Ennél rosszabb kifogást nem is lehet kitalálni. A kicsi 6-7 éves gyereknek biztosan jobb esélyei lesznek egy szlovák osztályban, ahol jobb esetben pár szlovák szót tud. Jobb esélyei lesznek, majd ha felsőbb osztályba kerül, ahol egy sokszor kitalált és meghamisított szlovák történelmet és „világhírű" szlovák írókat, költőket fog majd tanulni. Középiskolái és egyetemi évei alatt szintén megerősítik majd őket, hogy nemzetiségük körül nem minden „kóser". Valójában kik is ők? Hová tartoznak? Mely háznak az alapjai? Milyen falak veszik körbe a házat? És, nem utolsósorban a felcseperedett, életre kész lány vagy fiú is elkezd gondolkodni, hogy miért van az, hogy otthon jobb esetben magyarul beszélnek, magyar neve is van, ő pedig mindvégig szlovák iskolába járt. Nincs tisztába a fogalmakkal. Ki írhatta a Himnuszt? Miért beszél pár ember Trianonról? Hogy létezik, hogy a kettőskereszt a magyar címerben is megtalálható? És még számos más kérdés árasztja el az iskolából kikerülő diákot, akik szlovák műveltséget szereztek és lehet, hogy később saját gyerekeiknek is ezt fogják átadni.
De ez ellen könnyen és egyszerűen tehetünk! Nem kell hozzá varázslat, sem kirívó természetfeletti tulajdonság, csupán a természeteset kell választani: Magyar gyereket, magyar iskolába, hogy ne feledje ősei nyelvét! A szülőknek kell bátran vállalniuk magyarságukat. Anyanyelvi iskolába beiratni gyermeküket. Ne az érvényesülést nézzük, hisz nem tudhatjuk mi lesz 5, 10 vagy 20 év múlva. Gyermekikre tekintsenek és őseinket nézzék. Az ilyen gyermek identitása össze lesz zavarva. Nem érzi majd fontosnak nemzete iránti való törődést, mindegy lesz neki, hogy magyarul mondja-e ki majd az IGEN-t vagy nem. Nem érdekli, hogy magyar szó hallatszik-e a templomokban, iskolákban, kulturális rendezvényeken. Csak legyinteni fog rá és azt szajkózza, hogy minek „magyarkodni..."
Régebben történt az egyik vetélkedőn, hogy több magyar irodalmi, történelmi kérdés hangzott el. Az adott csapat mindig helyesen válaszolta meg, ezeket a kérdéseket. A legutolsó így hangzott: Ki írta az Ember tragédiáját? - Madách Imre! – hangzott a gyors és egyértelmű válasz. Erre a másik csoport diákja, akiről tudtuk, hogy szlovák iskolába járt megkérdezte: Ti honnét tudjátok ezt? A megdöbbentő kérdésre jött a maga szelíd józanságával a megnyugtató józanságával a válasz: Onnét, hogy magyar iskolába jártunk!