Kokárda, Nemzeti Dal, Táncsics Mihály, Pilvax kávéház, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Landerer nyomdája, Tizenkét pont, forradalom, márciusi ifjak, Nemzeti Múzeum, szabadság, ezekről a fogalmakká vált szavakról, minden magyar embernek ugyanaz jut eszébe: az egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk, az 1848. március 15-ei szabadságharc.
Ünnepet és megemlékezést is tartunk a mai napon! Ünnepet, mert 163 éve tört ki a magyar forradalom és szabadságharc, amely a magyar nép szabadságáról és az osztrák járom felszámolásáról szólt. És megemlékezünk mindazokról, akik részt vettek ebben a harcban, akik életüket és vérüket adták a magyar szabadságért! Azokról az ismeretlenekről is, akik éppen az Önök falujából kerültek a honvédek vagy a huszárok közé és hősies haláluk egy nemesebb ügyet szolgált, a szabadságot!
Nemzeti ünnepünk alkalmából nemcsak kívül, de legbelül, a lélek is ünneplőbe öltözik, szerte a nagyvilágban egymáshoz igazodik a magyar szívdobbanás, összejövünk, ki teheti, együtt lenni, szembenézni a múlttal, álmodni a jövőt, de főleg feltenni önmagunknak és egymásnak a kérdést: „Mit tettünk együtt és külön-külön, azért, hogy a ránk bízott örökséget, magyarságunkat megőrizzük, új tartalommal és értékekkel gazdagítsuk-gyarapítsuk, hogy aztán továbbadhassuk az utánunk jövőknek?”
163 éve a magyar nép azt mondta elég volt! Tudjuk és ismerjük, hogy mi minden előzte meg a magyar forradalom kitörését. Az akkori európai viszonyok, az elnyomások napi szintű emberi elégtelensége, a nemzetiségek jogainak el nem ismerése és az önkény rányomta bélyegét szinte minden országra. Forradalmak törtek ki szerte az öreg kontinensen, de a magyaroké, a miénk tartott a legtovább! És kik robbantották ki a forradalmat? A fiatalok! Érvényt szereztek a híres 12 pontjuknak és jogokat, önállóságot követeltek! Bécs pedig meghátrált látván az egységes magyar fellépést és engedett egy ideig. A mézesmadzagot elhúzta a magyar politika előtt és önálló kormányt alakíthattak Batthány Lajos vezetésével, de 1848 nyarán már tornyosultak a bécsi sötét fellegek és ellentámadásra készültek. Feltüzelve a történelmi Magyarország nemzetiségeit a magyar szabadságharc és forradalom ellen hergelték őket.
Az 1848. március 13-i bécsi és az azt követő március 15-i pesti forradalmi események hírei a Csallóköz népét is lázba hozták. Az izgalmat, a feszültséget azonban nemcsak Metternich bukása vagy Batthyány Lajos miniszterelnöksége, vagy éppen Kossuth Lajos mindinkább forradalmi politikája, hanem sokkal inkább az osztrák katonaságnak a Duna mindkét oldalán felvonuló csapatai okozták. A Csallóköz népének akkori helyzetét jól érzékelteti Kempen cs. kir. altábornagy, pozsonyi katonai kerületi parancsnok 1849. március 15-én kiadott rendelete. Ennek kibocsátását azzal indokolta, hogy a magyar sereg egyes kisebb egységei a Csallóköz területén a lakosság támogatásával összevissza kóborolnak, s az itt állomásozó osztrák seregeket állandó rajtaütéseikkel fárasztják. Figyelmeztette a csallóközi lakosságot, hogy a magyar kormány bármilyen képviselőjével észlelt együttműködést, a magyar sereg bármely tagjának támogatását feltétel nélkül kötél általi halállal fogja büntetni. Az altábornagy kiadta, hogy rendeletét a templomokban is olvassák fel. A rendeletben foglaltak nem voltak puszta fenyegetések, több csallóközi község fizetett ezer forintos vagy ennél is nagyobb büntetést. A Csallóköz népét nem pusztán az el-fogatások és a községeket sújtó pénzbüntetések keserítették el, hanem az osztrák sereg jelenléte, állandó mozgása és temérdek beszállásolási költsége. A nagy létszámú haderő részére állandóan rekviráltak, a községben állomásozókat el kellett tartani, és el kellett tűrni az idegen katonaság fosztogatásait és erőszakoskodását is. De az is természetes, hogy a Komárom „bevehetetlen" várára támaszkodó Klapka György, valamint Görgey seregeinek is élniük kellett, és ők is kénytelenek voltak a vidék parasztságára támaszkodni, akár volt feleslege, akár nem. A szabadságharc elbukása után a Csallóköz a bujdosók és a bűnhődő rabok hazája lett.
Megmozdult az ország és a magyar nép hit benne, hogy újra saját sorsukat vehetik kezükbe és elkezdhetik az ország építését, a Szent Istváni eszmék megfontolását és hősi történelmük megismertetését. A történelem azonban közbeszólt és próbára tette ismételten Szent István magyarjait. A birodalmak összefogtak a magyar nép ellen és a hatalmas osztrák és orosz nyomás körbezárta és megfojtani készült azt a magyar népet, amely a Nyugat védőbástyájaként állott a tatár, a török idején. Azt a népet, amely felvette a harcot a betolakodókkal és védte a kereszténységet a félholddal szemben. A világosi fegyverletétellel, majd később a komáromi erőd feladásával ért véget a magyar forradalom és szabadságharc. Kegyetlen megtorlások, kínzások, besúgások, árulások és halálos ítéletek százai követték a magyar forradalom leverését. Gyászba borult Magyarország, nem csillogott már a magyar szablya és nem pompáztak a magyar huszárok.
A megtorlás és a megfélemlítés azonban nem tudta kiölni a magyar emberből azt, ami egyszer már megtörtént. Esténként a magyar anyák vágtázó huszárokról beszéltek gyerekeiknek, az öregek régi csaták képét elevenítették fel, az édesapák pedig magyarságra nevelték gyermekeiket. Csakis így maradhatott fel 1848 üzenete. Valamint úgy, hogy volt akinek meséljenek, akinek tovább adják a történeteket. Ha nem is fegyverrel, de tudással és emlékezettel tovább dacoltak az osztrák kétfejű sas ellen, aki meg akarta semmisíteni a magyar turulmadarat, a magyar népet.
163 év telt el és hol tartunk tisztelt jelenlevők? Ismét csak harcolnunk kell nekünk felvidéki magyaroknak és nem fegyverrel, hanem hittel, akarattal és kitartással! Ismét az elnyomás, jogaink megnyirbálása, másodrendű állampolgárrá való lefokozás, árulás és rossz szándék mételye hullott a felvidéki földbe! Most nem fegyverrel akarnak bennünket megsemmisíteni, hanem tiltó parancsokkal, jogaink lefaragásával, csendes asszimilációval, magyarságunk nem vállalásával.
Az éppen hatalmat gyakorlók megannyiszor próbálták meghamisítani, átértelmezni, újra írni március 15-ét, a forradalom eszméit saját javukra fordítani. 1860. márciusában, amikor a fiatalok az utcára vonultak, hogy megkoszorúzzák a vértanúk sírját, a katonaság közéjük lőtt. A kiegyezés után már nem volt tilos a megemlékezés, de illojálisnak tartották és sértette az uralkodóházat. 1919-ben, a dualista rendszer bukása után lehetett először teljesen szabadon ünnepelni. 1948-tól a hatalmon lévő kommunisták újabb színt vittek a szabadságharc évfordulóinak ünneplésébe, legérdekesebb „találmányuk”, hogy miután törvénybe iktatták a magyar forradalom jelentőségét, 1951-ben kiadtak egy rendeletet, melyben munkanappá nyilvánították március 15-ét. A legszomorúbb megemlékezés 1958-hoz köthető, amikor a Nemzeti Múzeum előtt Komócsin Zoltán ünnepi beszédében a márciusi ifjak eszméire hivatkozva elítélte és árulónak nevezte az 1956-os forradalmárokat. Az 1960-as évek elején Kádár János jelszava: „Aki nincs ellenünk, az velünk van", határozza meg az ünnepi beszédek hangnemét. Manipulációval próbálták csökkenteni az 1848. március 15-ei forradalom szerepét. A fiatalok azonban egyre inkább vágytak őszinte, szabad megemlékezésre. Először 1973-ban akadályozták meg a rendőrök testi erőszak alkalmazásával a Petőfi-szobornál békésen gyülekezőket. Nemrégiben, 2006-ban pedig a békés tüntetőket oszlatták szét a karhatalom erői sok esetben törvénytelen és brutális módon.
A forradalom és szabadságharc résztvevőinek, legyenek azok bármilyen formában is részesei az eseményeknek legfontosabb volt szülőföldjük szeretete. Hiszen azért is harcoltak, hogy lakóhelyük szabad legyen, hogy felvirágozzon, hogy ne mások döntsenek annak sorsáról és mindennapi eseményeiről, hanem ők maguk, a helyiek! Sosem szabad ezt elfelejtenünk, hiszen a szülőföld, a szülőfalu az, ahol megszülettünk, ahol felneveltek bennünket. Ezt a kötődést nem lehet elvenni, kivájni az emberi szívből. Büszkének kell lennünk rá, bárhová is vigyen bennünket a sors! Legyenek büszkék szülőfalujukra és építsék azt odaadó szeretettel, társadalmi munkával, önkéntes hozzáállással!
Ünnepelni és emlékezni jöttünk! De vajon hányan érzik magukénak az ünnepet és emlékeznek? Vajon hány és hány család van, akik legalább egy percre megállnak a hősök emléke előtt és tiszteletüket fejezik ki irántuk! Vajon fiatalságunk megfelelő tudással van-e ellátva, hogy tudja, mi történt 1848. március 15-én és azt követő időszakokban? Vajon el tudunk-e énekelni egy Kossúth-nótát vagy elszavalni a Nemzeti dalt? Számtalan kérdés merül fel az ünnep kapcsán is, hiszen ha nem cselekszünk, akkor előbb vagy utóbb nem lesz kinek tartani ünnepeinket, nem lesznek a megemlékezéseken. Ha ifjúságunk nem tanulja meg a történelmi alapokat elveszett a jövő és már csak puszta múlt maradunk mi is, mint azok, akik 163 éve minden évben megemlékeznek a forradalom és szabadságharc kitöréséről.
Ne hagyjuk! Ezt kívánnák tőlünk eleink is. Az emlékezést és a bátor kiállást. Az emlékezést azokra az eszmékre, amiért harcoltak és kiállást a magyarságunkkal kapcsolatban. Nem magyarkodnunk kell, hanem magyarnak vallani magunkat! Ahogyan őseink is büszkék voltak magyar nemzetiségükre úgy kell nekünk is vállalnunk magyarságunkat, identitásunkat, kultúránkat! Sokszor azt mondják egyesek, de nem előnyös, nem jutok előre így a ranglétrán, csúnyán néznek rám a munkahelyen és hasonló kifejezéseket hallhatunk. 1848 hősei és a magyar történelem valamennyi hőse nem a jobb érvényesülést nézte, hanem elsősorban szülőföldje szeretetét és magyar népét! Szűz Máriás lobogókkal indultak eleink csatába és ahhoz a Szűzanyához fohászkodtak, akinek államalapító Szent István királyunk felajánlotta a Szent Koronát és vele együtt a magyar népet!
Sík Sándor az Andócsi Máriához című versében olvashatjuk:
Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűz Máriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján.
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos Asszony!
Legyünk büszkék magyar nemzetiségünkre és ha majd eljön az idő ne csak szavakkal, hanem tettekkel is nyilvánítsuk ki ezt! Volt, aki életét áldozta a 48-as eszmékért és a szabadságharcban esett el, másoknak a megtorlás éveiben kényszersorozás, várfogság vagy az emigráció jutott osztályrészül.
2009 márciusában az akkor még ellenzékben ma már másodízben kormányzó magyar politikus így szólt: „Itt az ideje, hogy Magyarország azoké legyen, akik szeretik ezt az országot, azoké, akik nagynak látják akkor is, amikor kicsi!” 1848-ban a hazájukat szerető magyarok álltak talpra és életüket is kockáztatva vívták ki, ha csak rövid időre is, a függetlenséget. Azóta a történelem viharában szétszabdaltak bennünket és egy más nevet adtak az országnak, mi azonban itt maradtunk. Még akkor is, ha egyeseket Csehországba deportáltak, mint a rabszolgákat vagy a lakosságcsere egyezmény folytán a csonkahonba kényszerítettek. Mi, otthon vagyunk és nem hagyjuk, hogy mások döntsenek rólunk! Szeretjük szülőföldünket és érte mindent megteszünk, ahogyan 48 hősei is tették!
A hatalom mindig a maga sáncait védi. A hatalom mindig a maga igazát bizonygatja. A hatalom számára a jól fésült, okos beszéd a jó beszéd. De nekünk nem az a dolgunk, hogy a helyeset mondjuk, hanem hogy helyesen beszéljünk és cselekedjünk!
Mit jelentett a nemzetnek az önmagára találása és az öntudatra ébredése? Akkor mindent, a létben maradást, ma pedig példát nekünk. Hogy soha ne adjuk fel, akkor se ha többen vannak az ellenfelek, akkor se, ha igazságtalan békediktátumok szakítják el hazánk és nemzetünk nagy részét, akkor se, ha vészesen fogy a magyarság, akkor se, ha megosztott a magyarság, és akkor se, ha becsapnak minket. Mindig van kiút, ha bízunk Istenben és magunkban, és vannak olyan vezetőink, akik az országért és nem az országból élnek!
Fiatalok! A márciusi ifjak helyébe kell lépnetek. Nektek is ugyanolyan lelkesedéssel kell felsorakoznotok a nemzet nagy ideáljai és céljai mellé. Ma Ti vagytok hazánk reménysége, a magyar jövő valóraváltói. Legyetek mindig méltók nagy őseitekhez, állítsátok ifjú erőtöket épp olyan lelkesedéssel a haza szolgálatába és teljesítsétek éppoly híven kötelességeiteket. Törekedjetek mindig arra, hogy életetek példaadás legyen. – ezek a mondatok ma is aktuálisak, amelyeket a Magyarország kormányzója mondott 1943. március 15-én.
Még annyit tennék hozzá, hogy a szülők kötelessége pedig a nevelés! Az iskola és az egyház segítségével. Az otthoni példa meghatározóvá válik a fiatalnak egész életében. Ha fogja látni, hogy március 15-én vagy egyéb más nemzeti ünnepeinken megemlékezik a család és kitűzi a kokárdát, akkor rögzül benne az ünnep fontossága. A 48-s fiatalok tudtak szerelmesek lenni, tudtak mulatni, tudtak szórakozni, de tudtak kötelességet is teljesíteni, hazát védeni és ha kellett életet is áldozni, mert ők tudták az Istent és hazát is szeretni.
Jókai Mór testamentumában az alábbit olvashatjuk: A mennydörgés azt mondja: ember, le térdeidre, az Isten beszél. A nép szava is megdördült és mondá: ember, föl térdeidről, most a nép beszél. Tartsátok tiszteletben a napot, amelyen a nép szava először megszólalt.
Kedves Emlékezők! A szabadságharc hősei megértették, hogy a haza ott van, ahol az emberek szeretik azt a helyet, ahol, élnek. Ahová tartozunk, s ami hozzánk tartozik. Ahol az emberek nem vágynak világgá, vagy ha mégis, akkor tudják, hogy idővel majd biztosan visszatérnek. Nem áhítozzák a másét, nem hódolnak be távoli, gazdag hatalmak imádatának. Haza ott van, ahol sok-sok emberöltő óta ugyanazon a nyelven szólítjuk meg egymást. Ahol magyarul meséljük a mesét, magyarul éljük a mindennapot, magyarul, makacsul ragaszkodunk a tájhoz. Ezt a hazát nem lehet lecserélni, kiosztani, elárulni vagy félbevágni, hiába is rajzolják át akárhányszor a határokat.
Kívánom, hogy a falu közössége tudjon mindig békében és egyetértésben ünnepelni, adjon hozzá erőt a magyar ősök tisztelete, különösképpen a március 14-én 110 éve született Esterházy János felvidéki magyar mártírgróf élete és munkássága, aki a keresztény hit buzgó megvallója, az üldözöttek önfeláldozó és bátor védelmezője volt minden veszély közepette. Felemelte szavát mindennemű diktatúra és jogtiprás ellen. Kereszténysége és magyarsága miatt neki is az üldöztetés és a szenvedés jutott osztályrészül. Szavai ma is aktuálisak: „Ne felejtsétek el egy pillanatra se azt, hogy magyarnak születtetek, és mint magyarnak kell meghalnotok. Ilyen szellemben neveljetek gyermekeiteket, mert egyedül ez biztosíthatja nemzetünk fennmaradását.”
A történetírók úgy tanítják: Róma azért lett nagy, mert szerették. Szeretnünk kell magyar nemzetünket, ahogy a reformkori magyarok szerették. Ahogy a márciusi ifjak szerették. Ahogy a szabadságharc hősei és vértanúi szerették. Szeretnünk kell magyar nemzetünket, és tennünk kell érte, hogy mindannyiunknak, minden magyar embernek biztonságos és erős otthona legyen Európában. Hálás szívvel köszönöm, hogy meghallgattak – Isten áldja a magyart!
Karaffa Attila