Ez volt a mottója a Tatai Szent Kereszt Plébániatemlomban rendezett orgonahangversenynek, amelynek résztvevői voltak a X. Tatai Tehetséggondozó Művészeti Tábor lakói is, köztük a külhoni résztvevők: felvidéki, erdélyi, vajdasági fiatalok.
Ifj. Kálmán Attila Stuttgartban élő tatai művész, karnagy, zeneszerző, e rendkívüli hangszernek ismerője szerzett felejthetetlen másfél órát a zsúfolásig megtelt templom közönségének.
A templomi orgona, a hangszerek királynője, változatos hangszínével, az egészen halk hangoktól az erős fortisszimóig betöltötte a csodálatos akusztikájú templomot. Szinte más hangszerekről is kaptunk tudósítást, benne volt a fuvola, lant, a kürt-zengés, benne volt a hárfa, a hegedű és a dob. Benne volt az Isten nagysága és az élet számtalan érzése. Bizonyára minden síp tökéletesen működött, így adott csodálatos összhangot. Sok hallgatónak elindított a lelkében valamit, mert akárcsak nekem, a padszomszédaim arcán is folytak a könnyek. Felszabadított valamit, valami megtisztulást, valamit, amit nem lehetett megfogalmazni. Csodálatos összhanggá lett nemcsak a zene, de a hallgatóság a zenével, és minden és mindenki a Teremtővel. Az ilyen eggyé válás ritka pillanat. Amikor az ember érzi a szeretetet Isten iránt, az Élet iránt, mindenkit jónak és szépnek lát, és tudja, hogy a Szeretet a legnagyobb ajándék, tudja, hogy az Isten maga a szeretet.
Hallhattunk többek között német és francia romantikus orgonaműveket, a művész saját szerzeményeit, Mendelssohn, Áduard Commette műveket és egy közel félórás improvizációt. A zene volt az imádság és mindaz, amit a zene lelkeinkben elindított. Dicsértük az Urat a Zsoltárossal egyetemben. Dicsértük „nagyságának gazdagsága szerint", dicsértük „ kürt zengéssel...hárfával és citerán"....dicsértük „dobbal...hegedűkkel és fuvolával". Dicsértük „zengő cimbalommal...és búgó cimbalommal".
„Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!"