Az érsekújvári katolikus egyházközség jubileumi zarándoklata Sasvárba
Sasvár neve a magyar sas / sás és vár főnevek összetétele. A név egykori várára utal.
Várának ura Stíbor birtokolta, majd halála után az egész uradalommal együtt a Czobor családé lett. A Az egykori, 1323-ban említett Sasvár megye székhelye, székely határőrvidék központja. Vára a Morva melletti határvédelem része volt, helyette később reneszánsz várkastély épült. 1287-ben Albert osztrák herceg foglalta el, de III. András magyar király 1291-ben visszavette. A 13. század végén és a 14. század elején a Pázmány családé, majd a Szentgyörgyi és Bazini grófoké volt. 1392-től Beckó16. század második felétől a Czoborok mellett a Révay és Bakics családok voltak birtokosok a községben. Sasvárt a hadak továbbra sem kerülték el. 1605-ben csata dúlt a határában. 1685-ben pestis pusztított, melyben sokan meghaltak. 1705-ben nagy csata zajlott itt Rákóczi serege és a császári csapatok között, melyben 700-an estek el. 1831-ben kolera pusztított, mely ismét sok áldozatot szedett.
Volt pálos temploma híres búcsújáróhely. Kegyszobrát 1564-ben Czobor Imre neje készíttette hálából, amiért házsártos férje a Szőzanya segítségével megszelídült. A szobrot a csodás esemény helyén állíttatta fel, majd kápolnát is építtetett föléje. A későbbiekben a szobornál több csoda is történt, melyeket kivizsgáltatva a hercegprímás 1732-ben a szentélyt kegyhellyé nyilvánította. 1733-ban pálosok telepedtek ide, s egy nagymérető templomot és kolostort építettek. Az építkezést a hely kegyuraiként az uralkodópár jelentős összegekkel és adományokkal támogatta. (Lotaringiai Ferenc 1736-ban megvásárolta Czobor Józseftől a holicsi és a sasvári uradalmat, ahol rendszeresen szervezett nagyszabású vadászatokat.) A szobrot 1762-ben vitték át a régi kápolnából az újonnan felépült templomba, ahol azt a Mária Terézia által adományozott főoltáron helyezték el. Az ünnepségen Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc is jelen voltak.
Az érsekújváriaknak Sasvár többet mond, mint ez a pár ismertető szó. 1810-ben Bernolák Antal tudós plébános vezetésével keltek először gyalogszerrel az újváriak a Fájdalmas Szőzhöz. Fogadalmi zarándoklat volt ez, könyörgésül a városért, hálából, hogy bár a tőzvész martalékává lett a város, a közösség megmenekült.
A zarándokutat ezután évről-évre megismételték, s a sasvári búcsújárás az újváriak életének része lett. Hitben erősödtek, s közben a közösség összetartó szálai is erősödtek.
Ma is emlékeznek rá, hogy az otthonmaradó szülők bátran rábízták a kilencéves kislányt is a többi újvárira, mert tudták, jó helyen van, az övéi között.
Nemzedékről nemzedékre őrizték az imádságokat, a zarándokzászlókat, a megállásokat, hagyományokat. Szlovák és magyar családok között nemzedékről nemzedékre születtek jóismeretségek, hiszen útközben szlovák családoknál szálltak meg az útonjárók. Még mindig mosolyt fakaszt a „Tetves-domb” a pozsonyi út mentén, ahol rendbe szedték magukat a népek, mielőtt hazaérkeztek.
Az újváriak ma is kedvesen veszik körül a Nyitrai úti kis kápolnát, hiszen az otthonmaradottak addig kísérték az útrakelőket és ott is várták őket.
A második háború megszakította ezt a hitvalló zarándoklatot, s bár Sasvárba a tilalmas években is sokan eljutottak, a nagy zarándoklat a múlté lett.
1910-ben, a 100. évfordulóra két egyforma emléktábla készült. Az egyiket a kegytemplomban, a másikat a plébániatemplomunkban helyezték el. 1930-ban, a 120. évfordulón került ugyanígy két egyforma Kis Szent Teréz oltár mindkét templomba, jelezve és erősítve a lelki egységet.
2010-ben, a 200. évfordulón ismét útra keltünk, magyarok és szlovákok együtt, folytatva (és talán felújítva?) a hagyományt.
Török András és Frantisek Stefanik állhatatos szervezőmunkája segített bennünket a folytatásban.
Magyarul és szlovákul jártunk keresztutat a ferences atyák vezetésével és ünnepeltük a szentmisét plébánosunk, Durco Zoltán helynök atya vezetésével. A házigazda szalézi plébános atya,
Jozef Zachar SDB külön megkülönböztetett kedvességgel fogadott bennünket, ahogyan mondta, „immáron kétszázadszor”
A napot a közös szentségimádás zárta, együtt imádkoztuk a litániát, a Te Deumot szlovákul, majd magyarul.
Mindezek a szavak alig adják vissza azt a békességet, amely összefogta az újvári népet. Megpróbáltunk lépni azon az úton, amelyet Jézus jelölt ki számunkra: „ahol ketten, vagy hárman az én nevemben összegyőlnek, ott leszek köztük”. Ott, Sasvárban az egy plébániai közösség szlovák és magyar hívei és papjai voltunk és azt kerestük, ami összeköt bennünket.
Várának ura Stíbor birtokolta, majd halála után az egész uradalommal együtt a Czobor családé lett. A Az egykori, 1323-ban említett Sasvár megye székhelye, székely határőrvidék központja. Vára a Morva melletti határvédelem része volt, helyette később reneszánsz várkastély épült. 1287-ben Albert osztrák herceg foglalta el, de III. András magyar király 1291-ben visszavette. A 13. század végén és a 14. század elején a Pázmány családé, majd a Szentgyörgyi és Bazini grófoké volt. 1392-től Beckó16. század második felétől a Czoborok mellett a Révay és Bakics családok voltak birtokosok a községben. Sasvárt a hadak továbbra sem kerülték el. 1605-ben csata dúlt a határában. 1685-ben pestis pusztított, melyben sokan meghaltak. 1705-ben nagy csata zajlott itt Rákóczi serege és a császári csapatok között, melyben 700-an estek el. 1831-ben kolera pusztított, mely ismét sok áldozatot szedett.
Volt pálos temploma híres búcsújáróhely. Kegyszobrát 1564-ben Czobor Imre neje készíttette hálából, amiért házsártos férje a Szőzanya segítségével megszelídült. A szobrot a csodás esemény helyén állíttatta fel, majd kápolnát is építtetett föléje. A későbbiekben a szobornál több csoda is történt, melyeket kivizsgáltatva a hercegprímás 1732-ben a szentélyt kegyhellyé nyilvánította. 1733-ban pálosok telepedtek ide, s egy nagymérető templomot és kolostort építettek. Az építkezést a hely kegyuraiként az uralkodópár jelentős összegekkel és adományokkal támogatta. (Lotaringiai Ferenc 1736-ban megvásárolta Czobor Józseftől a holicsi és a sasvári uradalmat, ahol rendszeresen szervezett nagyszabású vadászatokat.) A szobrot 1762-ben vitték át a régi kápolnából az újonnan felépült templomba, ahol azt a Mária Terézia által adományozott főoltáron helyezték el. Az ünnepségen Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc is jelen voltak.
Az érsekújváriaknak Sasvár többet mond, mint ez a pár ismertető szó. 1810-ben Bernolák Antal tudós plébános vezetésével keltek először gyalogszerrel az újváriak a Fájdalmas Szőzhöz. Fogadalmi zarándoklat volt ez, könyörgésül a városért, hálából, hogy bár a tőzvész martalékává lett a város, a közösség megmenekült.
A zarándokutat ezután évről-évre megismételték, s a sasvári búcsújárás az újváriak életének része lett. Hitben erősödtek, s közben a közösség összetartó szálai is erősödtek.
Ma is emlékeznek rá, hogy az otthonmaradó szülők bátran rábízták a kilencéves kislányt is a többi újvárira, mert tudták, jó helyen van, az övéi között.
Nemzedékről nemzedékre őrizték az imádságokat, a zarándokzászlókat, a megállásokat, hagyományokat. Szlovák és magyar családok között nemzedékről nemzedékre születtek jóismeretségek, hiszen útközben szlovák családoknál szálltak meg az útonjárók. Még mindig mosolyt fakaszt a „Tetves-domb” a pozsonyi út mentén, ahol rendbe szedték magukat a népek, mielőtt hazaérkeztek.
Az újváriak ma is kedvesen veszik körül a Nyitrai úti kis kápolnát, hiszen az otthonmaradottak addig kísérték az útrakelőket és ott is várták őket.
A második háború megszakította ezt a hitvalló zarándoklatot, s bár Sasvárba a tilalmas években is sokan eljutottak, a nagy zarándoklat a múlté lett.
1910-ben, a 100. évfordulóra két egyforma emléktábla készült. Az egyiket a kegytemplomban, a másikat a plébániatemplomunkban helyezték el. 1930-ban, a 120. évfordulón került ugyanígy két egyforma Kis Szent Teréz oltár mindkét templomba, jelezve és erősítve a lelki egységet.
2010-ben, a 200. évfordulón ismét útra keltünk, magyarok és szlovákok együtt, folytatva (és talán felújítva?) a hagyományt.
Török András és Frantisek Stefanik állhatatos szervezőmunkája segített bennünket a folytatásban.
Magyarul és szlovákul jártunk keresztutat a ferences atyák vezetésével és ünnepeltük a szentmisét plébánosunk, Durco Zoltán helynök atya vezetésével. A házigazda szalézi plébános atya,
Jozef Zachar SDB külön megkülönböztetett kedvességgel fogadott bennünket, ahogyan mondta, „immáron kétszázadszor”
A napot a közös szentségimádás zárta, együtt imádkoztuk a litániát, a Te Deumot szlovákul, majd magyarul.
Mindezek a szavak alig adják vissza azt a békességet, amely összefogta az újvári népet. Megpróbáltunk lépni azon az úton, amelyet Jézus jelölt ki számunkra: „ahol ketten, vagy hárman az én nevemben összegyőlnek, ott leszek köztük”. Ott, Sasvárban az egy plébániai közösség szlovák és magyar hívei és papjai voltunk és azt kerestük, ami összeköt bennünket.
P. Kovalcsik Cirill OFM, Fotó: Istenes József