Felvidéki magyar papi zarándoklat Sárospatakra
A Szent Erzsébet-év lezárására Sárospatakra a felvidéki magyar papok is elzarándokoltak, hogy anyaországi testvéreikkel együtt adjanak hálát és kérjék a magyar szentek további segítségét lelkipásztori működésükhöz.
A zarándoklat szervezője és az ötletgazda Mons. Orosch János, pozsony-nagyszombati segédpüspök volt, aki nem tudott részt venni a zarándoklaton...
Alábbiakban a püspök atya buzdítását olvashatják, amelyet paptestvéreinek írt.
Főtisztelendő Atyák, kedves Testvéreim!
Életem egy régi álma teljesült ma: Szent Erzsébet szülővárosában imádkozhatom ahhoz a szenthez, akit kiváltképpen tisztelek, aki szülővárosomhoz, Pozsonyhoz is szorosan kötődik, és akinek jubileumi évét alig pár napja zártuk le ünnepélyesen az ottani Koronázó dómban. Meghatódva állok itt, emlékezve a nagy Szent életére, követendő szeretetére.
Kicsit talán meglepő lehet mások számára, hogy mi, cölibátusban élő papok, férfiak létére egy nő életpéldáját akarjuk követni. Ám maga az Isten sugallja ezt nekünk, amikor egy másik nőt, Szűz Máriát adja nekünk példaképül: „íme a te Anyád”
Mi az tehát, ami bennünket, az ország nyugati részében tevékenykedő atyákat ide, Magyarország keleti részére vonzott? Mi az, ami miatt vállaltuk az út fáradalmait? Mi az, amit itt, a szent Árpád-házi királylánytól meg akarunk tanulni?
Jézus Péternek feltett egy kérdést: „szeretsz-e engem?”. Aranyszájú Szent János szerint nem azért tette fel neki ezt a kérdést, hogy megtudja rá a választ, hiszen Ő ismeri az emberek gondolatait. Tette ezt azért, hogy tudtunkra adja, milyen nagy dolog az Ő szemében a nyáj feletti pásztorkodás. Ha ezt belátjuk – mondja szent János – az is nyilvánvalóvá lesz, hogy milyen kimondhatatlan nagy jutalom vár arra, aki abban működik, aminek Krisztus szemében oly nagy értéke van. A papság – mondja továbbá szent János – ugyan itt a földön tölti be hivatását, de örök értékű szolgálat ez. Az ember úgy érzi, hogy már nem is az emberek között, a földön jár, hanem egyenest az égiek közé emelkedett…
Vajon elképzelhető-e, hogy szent Erzsébet, amíg a rászorulókhoz hajolt le, nem az égiekre tekintett volna? Emlékezzünk csak arra az eseményre, amikor férje ágyába fektette a didergő koldust. Amikor a hazaérkező szent férj meglátta, rákérdezett: kicsoda ez? És szent Erzsébet teljes természetességgel így válaszolt: az Úr Jézus. Tehát számára az az ember, aki hozzá jött, maga az Úr Jézus volt. Testvéreim, amíg nem nézünk mi is a hozzánk érkező hívekre úgy, mint a tőlünk szolgálatot kérő Jézusra, nem éljük teljes mértékben és teljes értékkel papságunkat! Vagyis mindig olyan szeretettel fogadjuk híveinket akár a plébánián, akár a gyóntatószékben, mint magát Jézust. A II. vatikáni zsinat ugyanis szolgálati papságról beszél. Mária is az Úr szolgáló Leánya. Ebből ered az a készség, amellyel bármikor és nagy szeretettel fogadjuk a híveket. Lehet, hogy sok plébánia-épületről le kellene szerelni a „hivatal” táblát, és el kellene távolítani a „hivatalos órák” feliratot…
Magyarul nagyon szépen hangzik a „lelkiatya” megnevezés, amit én is szívesen használok, amikor papokról beszélek. A szónak két része van: lelki-, és -atya. Ha emlékeztek még, a pozsonyi szent Erzsébet szimpóziumon hangzott el, hogy Szentünk nagyon szerette a férjét. Mégis, néha nem mellé feküdt a hitvesi ágyba, hanem a földre. Amikor az megkérdezte, mit jelent ez, így válaszolt: most az Úr előtt vezekelek. Már kislányként is arra buzdította játék közben a barátnőit, hogy imádkozzanak el egy-egy imát. A pap „vir orans” – imádkozó férfi. Így tanítottak bennünket a szemináriumban. Ma, amikor olyan világot élünk, ahol a teljesítmény, és nem az ember a fontos, különösen szükség van arra, hogy szívesen imádkozzunk, mégpedig nem csupán a „kötelező” imáinkat, hanem a híveinkért is. Talán hallottatok egy régen meghalt papról, aki sok évtizeden keresztül Csallóközcsütörtök plébánosa volt, Sinkó János esperes úrról. Ez az ember az egész idő alatt, amíg ott plébános volt, minden nap éjjel 11-től éjfélig a templomban imádkozott a híveiért, vezekelt bűneikért. Szentéletű papként ismertük őt… A papi tragédiák ott kezdődnek, amikor a pap elhanyagolja azt az időt, amit Isten elvár tőle, az imádság idejét. „A lelkeket nem a szószékről, hanem térden állva lehet megmenteni”- mondta annak idején Borromei Szent Károly.
Az Egyházban fogyatkozik a hivatások száma: a világ különböző országaiban szemináriumokat zárnak be, egyre nagyobb számban ürülnek meg a plébániák, Nyugat-Európában templomokat adnak el. Sajnos – és ezt hangosan ki kell mondani– a lelkipásztorok nem mindig állnak helyt a modern kor kihívásai közepette. Zenon Grocholewski bíboros úr ezt mondta nekünk néhány hónappal ezelőtt az „ad limina” látogatáson: „Amilyenek Szlovákiában a papok, olyan lesz az Egyház is”. Ez számomra egy igen nagy kihívás a lelkiatyák és a hívek gondos lelki támogatásában. Ugyanis a hívek közül sokan csupán kereszteltetni és temettetni akarnak. Nem élnek szorosabb közösségben az Egyházzal. Egy részük a vallást magánügynek tekinti és így is éli azt meg.
Mi megoldást keresünk. Ezért jöttünk ide. De mi a megoldás?
Meg kell válaszolnunk önmagunknak is ezt a kérdést: Mit jelent Krisztus az én életemben? Mennyit foglalkozom vele? Kedves Atyák, többségben fiatalok vagytok itt. Arra kérlek benneteket, legyetek imádkozó papok! Jozef Ratzinger bíboros, a mostani Szentatya annak idején ezt mondta: „Csak Istentől megérintett emberek által tud visszatérni Isten az emberek közé”. A Szentatya „Az Isten: szeretet” című első enciklikájában ezt írja: „Az önátadás aktusát Jézus maradandóan jelenvalóvá tette azzal, hogy megalapította az Eucharisztiát az utolsó vacsorán”. Legyetek eukarisztikus papok. Az az idő, amit az Oltáriszentség előtt töltötök, nem csak a ti megszentelődéstekre, hanem a hívekéére is szolgál. A Szentatya 2005. január 1-én ezt üzente a világnak: „Azokkal a kockázatokkal szemben, amelyek korunk emberiségét fenyegetik, minden katolikus feladata, hogy a világ minden részén még fokozottabb erővel hirdesse a béke evangéliumát, és tanúságot tegyen róla…” Szép lenne, ha még erőteljesebben megvalósítanátok, és tudatában lennétek annak, hogy Ti magatok is egy nagy ajándék vagytok ennek a világnak.
Az Egyháznak, Alapítója példáját és parancsát követve, különös szeretettel kell gondoskodnia a szegényekről, a hátrányos helyzetbe kerültekről, az elnyomottakról. II. János Pál pápa hangsúlyozta a „szegények melletti állásfoglalás és az irántuk való megkülönböztetett szeretet” szükségességét. - Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az éhezők, a hajléktalanok, az orvosi segítségre szorulók, de mindenekelőtt a kilátástalanságban élő emberek mérhetetlen tömegét…”- mondta a pápa. De kik a mai szegények? Talán azok, akiknek nincs munkájuk, vagy akiknek kicsi a nyugdíjuk? Igen, ők is. De az igazán szegények azok, akik a beteszdai tó partján fekvő nyomorulttal mondják ki csendben, vagy hangosan is: „nincs emberem…” Hány idős, hány fiatal tapasztalja meg, hogy nincs ember, aki észrevenné, nincs, aki elbeszélgetne vele. Sose sajnáljátok azt az időt, amit a híveitekkel beszélgetve töltötök el! Legyetek igazán atyák! Sokat foglalkozzatok a fiatalokkal, az idősekkel, mindazokkal, akik igénylik papságotokat. A szeminárium udvarán szent Erzsébet két gyermeket ölel magához. Sok festményen pedig idősek szolgálatában láthatjuk őt. Íme, ebben is példakép számunkra az Árpád-házi királylány…
Kívánom mindnyájatoknak, hogy ez a zarándoklat erősítsen meg titeket hivatásotokban, és lelkesítsen benneteket, hogy mindig jó, sőt szent papok legyetek. Ámen.