A megújuló katekézisért
Beszámoló a szlovákiai magyar hitoktatók 2010. február 27-ei továbbképzéséről
Talán az egyik legemberibb tulajdonságunk a találkozás utáni vágy: a másikkal való kapcsolat kialakítása és annak ápolása. Ez az alapvető tulajdonság, ahogy mondani szokták, kicsiben-nagyban megvan, és egész életünket végigkíséri, hiszen tulajdonképpen egyik találkozóról a másikra érkezünk. Ám ha Jézus nevében jövünk össze, a találkozás még teljesebbé válik: hiszen nemcsak egymás társaságának örülünk, hanem egy közösséggé válva Istent is dicsérjük. Ezért nagyszerő alkalmak a pozsonyi hitoktató-találkozók, ahol a szlovákiai magyar katekéták, lelkipásztori kisegítők időről időre újra megélik a találkozás örömét.
A Szlovákiai Magyar Hitoktatási Központ immár húsz éve kezdte meg a negyedévenkénti továbbképzéseket a katekézisben tevékenykedők és érdeklődők részére. Ezt a tevékenységet a Szlovák Püspökkari Konferencia döntése értelmében tavaly júniustól az SZPK Hitoktatási és Iskolai Bizottságának Magyar Kateketiai Albizottsága folytatja, mint a SZMHK jogutódja. A legutóbbi találkozóra február 27-én került sor a szokott helyszínen, a pozsonyi Szalézi Rendházban. Kíváncsi beszélgetések előzték meg az előadást, mindenki érdeklődve várta, milyen új perspektívákat nyit meg Fogassy Judit és Stafford Kriszta nővér a megújuló katekézis kérdéskörében. A meghívóban ugyanis a 2008-as iskolatörvény reformjai nyomán felvetődő problematika újszerő megvilágítását ígérték. A sok vihart kavart reform elképzelései alapján az új tanmenetekben felmerült a lehetőség, hogy a következő tanévtől az elsőáldozásra készülő tanulók felkészítése kiszorul a hittanóra tananyagából, és a plébániai hitoktatás területére kerül. Ez a (várható, de nem biztos) radikális újítás némi bizonytalanságot ébreszt(ett) a hitoktatókban – annyi év tapasztalata után hátat kéne fordítani a jól bevált gyakorlatnak?
A találkozót szentmisével indítottuk, melyet főtisztelendő Tóth László, Bozay Krisztián és Kiss Róbert atya celebrált. A szentmise homíliájában Orosch János püspök úr hitoktatóknak írt gondolatait olvasta fel László atya. A nagyböjti programba illő, elmélyíteni kívánó gondolatok után éles csengőként rázott fel mindenkit a két előadó elsöprő előadásai és módszertani tanácsai. A nővérek a magyar alapítású Jézus Szíve Nővérek Társaságának tagjai, akik a hitoktatás módszertanának szentelik életüket – olyan energikus személyiségek, vonzó pedagógusok, akiknek nem lehet ellenállni, akik mellett szinte repül az idő, és világosan körvonalazódik, mit is jelent a „pedagógus” kifejezés. Azonban a két nővér éppen erre a csapdára hívta fel figyelmet: egy hitoktatónak nem elég jó pedagógusnak lennie, nem elég a tanulókat vallásoktatásban részesítenie, hanem a keresztény életbe történő beavatást/ beavatódást kell elősegítenie. A szinonimaként használt fogalmak (hitoktató, katekéta) óriási tartalmi különbségeket mutatnak: míg a hitoktató hitről beszél, a katekéta hittel nevel a keresztény életre. Vagyis a katekézis sokkal többről kell, hogy szóljon. Ezért látják Szentlélektől jövő sugallatnak a nővérek azt a gondolatot, hogy az iskolai hitoktatáson túl plébániai katekézist is szervezzünk.
És itt térhetünk vissza a bevezető gondolatokhoz: a nővérek a plébániai katekézis és az iskolában történő vallási nevelés közti alapvető különbségeket mutatták be. Rámutattak, hogy a katekézis, vagyis a keresztény életre való nevelés sokkal komplexebb feladat: a keresztségkor kapott királyi, papi és prófétai identitás megerősítését szolgálja. Egyszerre tartalmaz misszióra, hitre, moralitásra, liturgiára, közösségi életre, szolgálatra való nevelést és elősegíti az új emberré válást. A mai szekularizált, értékvesztett társadalomban különösen fontos, hogy a tanulókat elvezessük saját identitásuk felismeréséhez és megtartásához, hiszen ha mi ezt nem tesszük meg, megteszi más – ám a fogyasztói világ csak (fel)használni akarja az identitásnélküli embereket saját céljai eléréséhez, és nem célja a személyes boldogság útjának felfedeztetése.
Fontos megjegyeznünk, hogy a nővérek nem a hitoktatás iskolából történő kiszorítását sugallták előadásaikkal, hanem a plébániai katekézis elindítását szorgalmazták, vagyis a két bázis összekapcsolásának hatékonyságáról beszéltek. Az iskolai, állam által szabályozott tanórákon kívül ugyanis a Katekézis Általános Direktóriuma alapján szükség van a plébániai életbe való csatolásra, a keresztény közösségi élet ismételt felfedezésére, a szövetségi létmódunk közös megélésére is. A nővérek ebben egy új perspektíva megnyílását látják, ami által csak gazdagodhatunk. Katekéták és tanulók egyaránt. Csak hagyni kell az újítást, hadd végezze el a dolgát – a mi lelkünkben is.
A Szlovákiai Magyar Hitoktatási Központ immár húsz éve kezdte meg a negyedévenkénti továbbképzéseket a katekézisben tevékenykedők és érdeklődők részére. Ezt a tevékenységet a Szlovák Püspökkari Konferencia döntése értelmében tavaly júniustól az SZPK Hitoktatási és Iskolai Bizottságának Magyar Kateketiai Albizottsága folytatja, mint a SZMHK jogutódja. A legutóbbi találkozóra február 27-én került sor a szokott helyszínen, a pozsonyi Szalézi Rendházban. Kíváncsi beszélgetések előzték meg az előadást, mindenki érdeklődve várta, milyen új perspektívákat nyit meg Fogassy Judit és Stafford Kriszta nővér a megújuló katekézis kérdéskörében. A meghívóban ugyanis a 2008-as iskolatörvény reformjai nyomán felvetődő problematika újszerő megvilágítását ígérték. A sok vihart kavart reform elképzelései alapján az új tanmenetekben felmerült a lehetőség, hogy a következő tanévtől az elsőáldozásra készülő tanulók felkészítése kiszorul a hittanóra tananyagából, és a plébániai hitoktatás területére kerül. Ez a (várható, de nem biztos) radikális újítás némi bizonytalanságot ébreszt(ett) a hitoktatókban – annyi év tapasztalata után hátat kéne fordítani a jól bevált gyakorlatnak?
A találkozót szentmisével indítottuk, melyet főtisztelendő Tóth László, Bozay Krisztián és Kiss Róbert atya celebrált. A szentmise homíliájában Orosch János püspök úr hitoktatóknak írt gondolatait olvasta fel László atya. A nagyböjti programba illő, elmélyíteni kívánó gondolatok után éles csengőként rázott fel mindenkit a két előadó elsöprő előadásai és módszertani tanácsai. A nővérek a magyar alapítású Jézus Szíve Nővérek Társaságának tagjai, akik a hitoktatás módszertanának szentelik életüket – olyan energikus személyiségek, vonzó pedagógusok, akiknek nem lehet ellenállni, akik mellett szinte repül az idő, és világosan körvonalazódik, mit is jelent a „pedagógus” kifejezés. Azonban a két nővér éppen erre a csapdára hívta fel figyelmet: egy hitoktatónak nem elég jó pedagógusnak lennie, nem elég a tanulókat vallásoktatásban részesítenie, hanem a keresztény életbe történő beavatást/ beavatódást kell elősegítenie. A szinonimaként használt fogalmak (hitoktató, katekéta) óriási tartalmi különbségeket mutatnak: míg a hitoktató hitről beszél, a katekéta hittel nevel a keresztény életre. Vagyis a katekézis sokkal többről kell, hogy szóljon. Ezért látják Szentlélektől jövő sugallatnak a nővérek azt a gondolatot, hogy az iskolai hitoktatáson túl plébániai katekézist is szervezzünk.
És itt térhetünk vissza a bevezető gondolatokhoz: a nővérek a plébániai katekézis és az iskolában történő vallási nevelés közti alapvető különbségeket mutatták be. Rámutattak, hogy a katekézis, vagyis a keresztény életre való nevelés sokkal komplexebb feladat: a keresztségkor kapott királyi, papi és prófétai identitás megerősítését szolgálja. Egyszerre tartalmaz misszióra, hitre, moralitásra, liturgiára, közösségi életre, szolgálatra való nevelést és elősegíti az új emberré válást. A mai szekularizált, értékvesztett társadalomban különösen fontos, hogy a tanulókat elvezessük saját identitásuk felismeréséhez és megtartásához, hiszen ha mi ezt nem tesszük meg, megteszi más – ám a fogyasztói világ csak (fel)használni akarja az identitásnélküli embereket saját céljai eléréséhez, és nem célja a személyes boldogság útjának felfedeztetése.
Fontos megjegyeznünk, hogy a nővérek nem a hitoktatás iskolából történő kiszorítását sugallták előadásaikkal, hanem a plébániai katekézis elindítását szorgalmazták, vagyis a két bázis összekapcsolásának hatékonyságáról beszéltek. Az iskolai, állam által szabályozott tanórákon kívül ugyanis a Katekézis Általános Direktóriuma alapján szükség van a plébániai életbe való csatolásra, a keresztény közösségi élet ismételt felfedezésére, a szövetségi létmódunk közös megélésére is. A nővérek ebben egy új perspektíva megnyílását látják, ami által csak gazdagodhatunk. Katekéták és tanulók egyaránt. Csak hagyni kell az újítást, hadd végezze el a dolgát – a mi lelkünkben is.
Petres Gabriella