Ugrás a tartalomra

Mons. Orosch János püspök ünnepi beszéde a vízkeleti konferencián

Kereszténység és kultúra

Kedves testvérek, kedves előadók!

A zsidó időszámítás szerint a világ teremtése óta 3760 év telt el, amikor „elérkezett az idők teljessége”, az Isten Fia emberi testet öltött, emberként maga köré győjtötte azokat, akik várták a Megváltót, és emberi nyelven, színes keleti nyelvezettel hirdette az örök igazságokat, az evangéliumot. Ebben a hellenista korban vált a mővészet nagykorúvá, hiszen az emberek elhagyták a szebbnél szebb faragott képeket, az ógörög istenszobrokat, és – igaz - primitív módon, mégis mővészi eszközökkel írták a katakombák falaira a megtestesült Ige jelképpé egyszerősített képét.
A mővészet a kereszténység hirdetőjévé vált. Jusson eszünkbe a „Biblia pauperum”, a „szegények bibliája”, a templomi festmények, amelyekből az írni-olvasni nem tudó emberek ismerkedtek a hittel. A képzőmővészet lett a keresztények egyik leghatásosabb „fegyvere”. Monumentális épületek, amelyeket a mai napig megcsodálunk, adták a keretet a kultikus cselekményekhez. Az építőmővészet, képzőmővészet, iparmővészet segítsége nélkül az egyház munkássága el sem képzelhető.
Ezt követi a szépen zengő szó az irodalomban, a gregorián felcsendülő dallama a zsoltárokban, a kazettákba szorított, festő – asztalos templomdíszítés, az aranykelyhek, az ónkupák, az ötvösmővészet, az szebbnél szebb oltárok, és sok más mővészi alkotás.
Az Apostolok cselekedeteiben olvassuk, hogy az apostolok „minden nyelven hirdették az evangéliumot”. Egy kicsit átvitt értelemben ezt mondhatjuk a keresztény mővészetről is. Az egyházi mővészet sosem volt elkötelezettségektől független, öncélú mővészet megvalósulása, hanem a transzcendens törekvések szolgálatában állt és áll. A magyarság kultúrája is a Kárpát-medencében ezer éven keresztül ezen a mővészeten gyökerezik, fejlődött és fejlődik.
Gondoljunk csak bele, kedves testvérek: a kereszténység egy olyan világban születetett, amelynek felfogásában a Krisztus-hitnek nem sok helye volt, hiszen egy pogány gondolkodású világban jött létre. Az egész életet: a gazdaságot, a politikát, a szellemi életet átjárták az antik mitológia elemei. A római Capitoliumot és a Forum Romanumot a római istenségek szobrai és képei alkotják, sőt azoknak a szentélyei ezek az alkotások. Még a római császárokat is isteneknek kellett tekinteni, és még a főpap is és a katonák hőségesküt tettek előtte.
Ezzel szemben a nyilvános élettől elhúzódott kis keresztény közösségek magukba zárkózva éltek, egymást segítve, lelki értékekben gazdagodva, mert egyetlen misztériumot ünnepeltek: a feltámadt Megváltót.
Az együtt imádkozó kis családias közösségek a pogányoknak nem is fedték fel a hit titkait, elrejtették azokat. Temetkezéseik azonban nyilvánvalóbbá tették számuk rohamos növekedését. Tudjuk, hogy a római birodalom egyes területein más-más volt a temetkezési szokás. Voltak vidékek, ahol a halottakat sírgödörbe temették, másutt tégla-szarkofágokba, mauzóleumokba helyezték az elhunytakat, illetve elégették a holttesteket, amelyek porait aztán columbáriumokba helyezték el. A temetkezés mindig a lakott terül közelében, de a városon kívül történt. A halottak háborgatását törvények tiltották. Rómában így alakultak ki egy-egy jelentősebb család sírhelyei, a több kilométer hosszú földalatti folyosórenszerek. A keskeny folyosók falába vájták a sírüregeket. Ezeket a helyeket coemeteriumnak nevezték, megjelölve a család nevét. Így például ismert a Domitilla, a Priscilla és a Praetextatus temetkezési helye. A sziklás üregekbe vájt temetkező-helyeket katakombáknak nevezték el. Ezeknek a falait sokhelyütt vázlatos képek díszítik. A szokásos római dekoráció – az évszakok, állatok, madarak – ábrázolásaival szemben megjelentek a keresztény szimbólumok is: horgony, halak, kosár kenyérrel, szőlőt csipegető madarak, Noé áldozata, Jónás szabadulása a hal gyomrából, Dániel megmentése az oroszlán-barlangból... Itt található a legrégibb Krisztus-ábrázolás is: a Jó Pásztor.
Említést kell még tenni arról is, hogy – miután a véres üldözések után Nagy Konstantin császár idejében államvallássá alakult a kereszténység, a lakóház-templomok helyében bazilikák épültek. Cesareai Eusebius büszkén mondta a császár előtt: „Ki írhatná le a templomok számát minden városban? Vagy a szent házakba áramló néptömeget? Ezért akik a régi templomépületekben szorongtak, minden városban alapjától új, tágas épületeket emeltek”.
Kedves testvérem, örömmel nyitom meg ezt a mai konferenciát a keresztény kultúráról. Adja a Jóisten, hogy mindegyikünk lelki épülésére szolgáljon mindaz, amit itt az értékes előadásokban hallani fogunk. Szeretettel adom áldásomat minden résztvevőre


Mons. Orosch János


(Vízkelet, 2010. szept. 7.)