Modern világunkban gyakorta tanúi lehetünk annak az igyekezetnek, amely arra irányul, hogy mindent, ami régi, elavultnak, ósdinak, maradinak állítson be. A piac a reklám, a propaganda segítségével arra ösztökéli az embert, hogy dobja el azt, ami régi és cserélje le a legújabbra. A fogyasztói társadalomban szédületes sebességgel változik a kínálat – a fogyasztó pedig kénytelen megvásárolni az újabb és újabb termékeket, ha lépést akar tartani a „haladással”. Mert megdönthetetlen elv a mai ember számára: „A haladás valami önmagában jó dolog.” Ezt a „megdönthetelen” elvet bírálva tette fel a kérdést filozófiai előadásán dr. Bolberitz Pál, egykori professzorom: De mindegy az is, hogy milyen a haladás iránya? Lehet negatív és pozitív irányba is haladni…
Az ún. „felvilágosult” gondolkodás szerint az emberiség a fejlődés útján pozitív irányban halad. Eszerint minél tovább fejlődik az emberiség, a világ annál szebb, jobb és igazabb lesz körülötte. A középkor sötétségét felváltja az emberi értelem és tudomány ragyogó világossága… Pedig ha körülnézünk a mi „fejlett” korunkban, akkor a Prédikátorral együtt megállapíthatjuk: „Semmi sem új a nap alatt.”(Préd 1,10)
Az emberi gonoszság megnyilvánulásai: a hazugság, a gyilkolás, a másik ember megalázása évezredek óta meghatározzák az emberiség történetét, sőt egyre ördögibb formát öltenek. Divatos dolog kárhoztatni az inkvizíció, a keresztes háborúk vagy a vallásháborúk szörnyűségeit – de gondoljunk csak arra, milyen kegyetlenségekre képes korunkban is az ember: felidézve a sztálini és hitleri rémtetteket, az iraki vagy szíriai véres eseményeket, a vallás nevében gyilkoló szélsőségesek tömeggyilkosságait. A múlt, úgy tűnik, nem szolgál tanulságul a mai ember számára. Hiába akar a múltra fátylat borítani, mégis megismétli az előző korok bűneit és hibáit. Múltunk értékeit azonban nem tagadhatjuk meg. Nem szabad az emberi gőgtől vezérelve megsemmisítenünk mindazt, ami az ember erkölcsi felemelkedését szolgálta és szolgálhatja mai is.
A kommunista diktatúra éveiben megtapasztalhattuk, hogy „új embert” kívántak formálni belőlünk: Isten nélkül élő „emberfeletti” embert. Ki is adták a jelszót: „A múltat végképp eltörölni!” Ennek jegyében meg is indult a pusztítás: a vallást, az istenhitet gyökerestül ki akarták gyomlálni az emberekből, a nemzeti érzést elfojtották az internacionalizmussal.
Az ún. „demokratikus” rendszerben is sokan szeretnék azt, hogy nemzeti múltunk emlékei a feledés ködébe vesszenek. Újra és újra be akarnak minket olvasztani az idegen közegbe, el akarják venni iskoláinkat, be akarják tiltani a magyar szót, fondorlatosan feldarabolnak közigazgatásilag, majd még durvábban szétszakítják és különböző egyházmegyékbe szórják szét katolikus közösségünket. Ma olyan időket élünk, amikor a szlovák közéleti szereplők döntő hányada nyíltan felvállalja Benes örökségét, s képesek újabb jogtalanságot elkövetve megfosztani az identitásukat felvállaló magyarokat állampolgárságuktól. A nemzeti uszítás nagymesterei olykor baloldali, máskor keresztény és demokrata álarcban képesek mindig az újabb jogfosztásra, üldöztetéssel és büntetéssel fenyegetik a felvidéki magyarokat. Ezek a viszálykodást szító erők a múlt kísérteteivel, a nacionalista gyűlölet és a nemzeti alapon történő diszkrimináció rémeivel ijesztgetnek a 21. század Európájában. Hiába hangoztatják ugyanezek az integráció, az együttműködés, a megbékélés szükségességét, ha tetteik annak ellenkezőjéről tanúskodnak.
Sajnos, sorainkban is akadnak olyanok, akik nemzeti identitásunk gyengítésén munkálkodnak. Azt hirdetik: mindegy, milyen a nemzetiséged, mindegy, hogy milyen iskolába járatod a gyermekedet, mindegy, hogy érted-e, amikor a pap a magyar nyelvet kerékbe törve vagy teljesen idegen nyelven hirdeti neked az Úr igéjét. Sokszor nem a külső ellenség fenyeget bennünket a leginkább, hanem az önfeladás, az idegen eszméknek és hatalmaknak való behódolás rákfenéje rágja alattomos féregként nemzetünk testét. Azon nem csodálkozunk, ha a magyargyűlölők még a Himnuszunk éneklését is be akarnák tiltani, de az, hogy mindehhez magyar nyelven beszélő, magukat magyarnak tartó választott képviselők is tevőlegesen hozzájárulnak, az már a romlás végső jelének tekinthető… Feladatunk a „haladás és fejlődés” modern korában sem könnyebb, mint egykor a történelem viharai közepette: Nem kell igazodnunk mindenáron a divatos, ám gyorsan letűnő szellemi áramlatokhoz és a világ hatalmasainak pillanatnyi szeszélyeihez, hanem meg kell maradnunk azon az úton, amelyet Szent István és nemzetünk szentjei kijelöltek a számunkra! Bátran követeljük mindazt, ami természetes: minden felvidéki magyar nyíltan vállalhassa nemzetiségét, használhassa anyanyelvét, ismerhesse meg saját kultúráját és történelmét, imádkozhasson a templomban magyarul, magyar paptól, magyar püspöktől hallhassa az Isten szavát és énekelhesse bátran nemzeti imáját.
Véssük a szívünkbe Esterházy Jánosnak, a magyarság mártírjának üzenetét:
„Két kincsünk van: magyarságunk és kereszténységünk, ápoljuk, őrizzük meg ezt az egyetlen pozitív értéket, amelyet senki el sem vehet, és amelynek varázslatos ereje átsegít a legnagyobb megpróbáltatásokon.”
Dr. Karaffa János r. k. lelkipásztor, egyetemi lelkész