Emlékmisével tisztelegtek október 10-én Prohászka Ottokár születésének évfordulóján Székesfehérváron, a Vasútvidéki Plébániatemplomban, amelynek főcelebránsa Viliam Judák nyitrai püspök volt. Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök meghívására a szentmisén több felvidéki és magyarországi lelkiatya és zarándok is részt vett.
A nyitrai püspök magyar és szlovák nyelvű szentbeszédét az alábbiakban olvashatják.
„Szükséges gyakrabban megállni egy olyan személyiség élet üzeneténél, aki életével és tevékenységével beírta magát az Egyház életébe. Nem is a lelki udvariasság aktusáról van szó, hanem arról a tartós értékek emlékezetéről, amelyeket az ő életével és működésével bemutat. Ezért nagyon hálás vagyok Ő Exc. a székesfehérvári püspök atyának ez ünnep megszervezéséért és a meghívásért, hogy emlékezzünk Dr. Prohászka Ottokár felejthetetlen alakjára.
Püspöki címere egy három hegycsúcs felett lebegő galambot (sast) ábrázol. Kifejezi hazáját, amelyet évszázadok óta gazdagítottak a keresztény értékek, melyeket a galamb, mint Szentlélek jelképez. Püspöki jelszava az egész életében jelenlevő keresztény optimizmusát fejezi ki: „Dum spiro spero" – Míg élek, remélek.
Az ősrégi Nyitra püspöki katedrálisának árnyékában látta meg a napvilágot 1858 október 10-én, Prohászka Domokos tiszt családjában. Édesanyja Anna, született Filberger, egy nyitrai pékmester lánya volt. A házasságból három gyermek született: Irma, 1860-ban született Rózsahegyen, férje Nagy Alfonz halála után, testvérének Ottokárnak háztartását vezette. Gusztáv 1862-ben született Nyitrán, ahol üzlete volt, majd később Székesfehérváron a püspöki birtok gondnoka.
Már a szülői házban elsajátította a német és magyar nyelven kívül a szlovákot is.
Losonci tanulmányai során, ahol a református gimnáziumban két osztályt végzett, csakúgy mint később a nyitrai piarista gimnáziumban és Kalocsán is a kitűnő diákok közé tartozott. Miután leérettségizett, 1873-ban Simor János prímás Rómába küldte teológiai tanulmányokra. Ott szerzett filozófiai doktorátust 1878. augusztus 17-én. Római tartózkodása idején, 1879-ben meghalt édesapja.
A teológus-hallgató anyagi helyzete nagyon rossz volt. Haza küldött levelében azt írja, hogy nincs miből kifizetnie könyveit és más tanulmányokkal kapcsolatos kiadásait.
Az Örök Városban szentelték pappá 1881. Október 30-án, s már a következő év júniusában megszerezte a szent teológiai tudományok doktorának címét.
Első kápláni helye Esztergom volt. Már papi tevékenységének kezdetétől megmutatkozott nála jelentős szociális érzékenysége. 1883. október 7-én ezt írja naplójába: „A prímás beszéde a kor rémületes nyomorának bajainak öntudatára ébresztett... Segíts magadon, segíts társaidon, annyi millió lelken... Imádkozzál és tűrj lelkedben... Ez a tűz a forró kívánság heve lelkemben... ily nagy célokért e pillanatban áldozom föl életemet... Egy örökkévalóságra szóló műhöz fogtam. Keresztülviszem az utolsó pontig, éltem végső leheletéig, az utolsó csepp föláldozásáig." Ezeket a nemes célkitűzéseit nagy lelkesedéssel és áldozatkészséggel igyekezett teljesíteni. Sokat imádkozott és fáradhatatlanul dolgozott. Nézeteit nem rejtette véka alá, hanem kihasznált minden lehetőséget, hogy a mások javáért kifejtett tevékenysége eredményes legyen.
Az akadémiai téren minden fokozatot elért: gimnáziumi tanár, majd az erkölcsteológia, a lelkipásztorkodástan és a dogmatika professzora volt, 1904-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt.
Azt mondhatnánk, hogy mindent elért, ami csak lehetett. Mindamellett nem akart tudós, sem filozófus lenni, sem valamely ideológia atyjává vagy forradalmárrá nem akart válni.
Apostol akart lenni, amint arról nemcsak szavaival, de egész életével is tanúskodik. „Jézus nem volt császár, tudós vagy művész. Az Ő programja nem az uralkodás, hanem a szolgálat volt. Az embereknek nem evilági bölcsesség által ígért boldogságot", mondogatta. Jézust úgy mutatta be mint Isten Fiát és olyan embert is egyben, aki magában hordozta Isten országát és közvetíteni akarta azt mindenkinek. Ezért Prohászka Jézus Krisztus valódi követője akart lenni. Azért fáradozott, hogy hirdesse Krisztust és az Ő evangéliumát a 20. század emberének, s hogy érthetővé és aktuálissá tegye azt számára.
Értékes tulajdonságai miatt 1890-ben az esztergomi szeminárium spirituálisává nevezték ki. Kortársai evangéliumi embernek hívták. Keményen formálta magát, hogy bebizonyítsa, az evangélium nem elmélet, hanem valóban lehet szerinte élni.
Az 1905-ös év új szolgálat kezdetét jelentette életében a hierarchia legmagasabb fokán. Székesfehérvár püspökévé nevezték ki. Nem érezte magát méltónak erre a felelősségteljes hivatalra. Naplójában többször megtaláljuk vallomását: „Nem vagyok méltó a püspökségre." Ezt a szolgálatot az engedelmesség egy formájaként vállalja. Itt különösen az Egyház javáért hozott nagy áldozatok apostolaként mutatkozott meg. Természetes jósága és mások iránti kedvessége, amely sohasem volt mesterkélt, főleg a papjaival való kapcsolatában mutatkozott meg.
Püspöki szolgálatának egész ideje alatt látszott nála, hogy milyen áldozatos szeretettel viszonyul egyházmegyéjéhez. Mély vallásossága mellett, amely a misztikába hajlott, realista ember volt, aki nem menekült el a mindennapi élet nehézsége elől. Jószívűsége gyakran megmutatkozott a szegény diákokhoz való viszonyában, akiket minden módon támogatott.
Gyakorta foglalkozott a szociális kérdéssel. Ezek a gondolatok irodalmi munkásságában is megjelentek. Magyarországon ő volt az első, aki tanulmányt írt Marx Tőkéjéről. Híres prédikációiban, főleg a budapesti Egyetemi templomban figyelmeztetett a kommunizmus veszélyére. Ebben a szellemben lépett föl a magyar parlament képviselőjeként az 1920-1922 közti években. A Magyar Tanácsköztársaság 1919-es rövid létezése idején kifejezte egyet nem értését annak forradalmi programjával. Előre látta, hogy a fájdalomnak mennyi könnyét és milyen vérontást hoz majd Magyarországra, Szlovákiába s az egész világba ez az embertelen rendszer. Maga is megértette, amit szavaival így fejezett ki: „A politika ...nem illik a tógához, hát még az evangéliumhoz"'. (Soliloquia, 1922. jan. 31.) Ezért tevékenységének területét abban a szolgálatban kereste, amelyet az Egyházban töltött be, s amelynek révén nem akart eltávolodni a mindennapi élettől.
A fiatal pap szociális gondolkodásmódjára hatással volt maga XIII. Leó pápa is, a Rerum novarum enciklika szerzője, amelyben bátran védelmezte a munkások jogait. Sokan ezt korunk gazdasági-társadalmi rendjének megújulására irányuló Magna charta-nak tekintik.
Prohászka püspök ifjúság iránti szeretete és jövője iránti gondoskodása szintén gyakori motívum, amely ismétlődik műveiben és prédikációiban. Kortársai gyakorta hallhattak tőle olyan gondolatokat, amelyeket néhány perccel halála előtt utolsó beszédében mondott: „Különösen fiatal barátaimnak mondom: Nincs más kódex, mint az Evangélium."
Ilyen magasztos gondolatokat találunk következő műveiben is. Első könyve 1882-ben jelenik meg Isten és világ címen. Irodalmi munkásságának ez a legtermékenyebb időszaka 1904-ig. Megemlíthetjük műveit: A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat, Föld és Ég (2 kötet), Utak és állomások, Élet igéi, Az elme útjain, Hit és ész, Elmélkedések az evangéliumról, Magasságok felé, Világosság a sötétségben, Korunk lelke, Ünnepnapok, Élet kenyere, A diadalmas világnézet, Szerénység és hősiesség és mások.
Munkáiban az akkori gondolkodással kerül ellentétbe az egyházi hierarchia körein belül is. Felrójja ómódiságát, rugalmatlanságát és gyakran fordulnak elő olyan témák, amelyek a laikusok szolgálatát érintik az Egyházban, szorgalmazza, hogy a liturgikus nyelv a nép nyelvén legyen és sorai az egyház megreformálásának vágyával vannak tele. Ezért 1911 júniusában három műve (a tiltott könyvek listájára) indexre kerül. A Modern katolicizmus c. művéről van szó, amit a Szent István Társulat adott ki 1907-ben Budapesten, továbbá Az intellektualizmus túlhajtásai c. művéről és az 1910 karácsonyán elmondott ünnepi beszédéről: Több békességet címmel. Prohászka püspök, ahogyan az személyes naplójában fel van jegyezve, fájdalmasan, de az ő nagyságához méltó módon fogadta ezt a hírt. Nem csüggedt el és az ő jó viszonya Rómával ezzel nem szenvedett kárt. „Az embernek viselnie kell tetteinek következményeit." -mondja. Nem érezte bűnösnek magát, és az utókor is neki adott igazat. Hamarabb félrertésről volt szó, mert amiben a legnagyobb szolgálatot akarta tenni, abban értették meg legkevésbé. Életének értékelésekor Szent Ágostonra emlékezhetünk, aki életének alkonyán két művet írt Retractatio címmel, melyekben kijavítja (módosítja) némelyik gondolatát (nézetét). Prohászka püspöknek nem kellett visszavonnia és kijavítania egyetlen kijelentését sem, mégis élete végéig viselnie kellett az elítélés bélyegét.
A II. Vatikáni Zsinat után ezek a dolgok tisztázódtak. Sok teológus, akik ismerik műveit, azt mondják, hogy olyan gondolatok találhatók bennük, amelyeket most a Lumen gentium zsinati dokumentumban láthatunk. Már néhány évtizeddel a II. Vatikáni Zsinat előtt megértette, mi után vágyik az Egyház és mi lesz számára hasznos, hogy a mai kor emberét megszólítsa.
Az ő tevékeny és minden irányban gazdag élete hirtelen ért véget 1927 április 2-án, Budapesten az Egyetemi templomban. A templom orgonistája, Dr. Koudela, arra a kérdésre, hogy mit játsszon a szentmise alatt, a püspök szájából azt a feleletet kapja, hogy: „Azt játssza, amit a Titanic katasztrófájánál játszottak!" (Közelebb, közelebb, Uram, hozzád.) Néhány perc múlva prédikáció közben gyöngeség tör a püspökre. Utolsó szavai: „Favete linguis" – tartsatok csöndet! (Ezek a szavak Horáciustól, a római költőtől származnak, később Rómában használták, amikor a papok figyelmeztettek a csönd szentségére a szentáldozás előtt.) A püspök, mintha a szent csöndességben akarna távozni, amit oly sokszor átélt a templomban és a természetben (lágy ölén). Ez volt az ő utolsó prédikációja itt a földön. Az ő lelki üzenete végrendeletében, mintha az egész életét fejezné ki röviden: „Örömmel halok meg, mert így Krisztushoz mehetek és remélem, hogy az Ő megdicsőült arcába tekinthetek. És az én híveimet is szólítom: Éljetek úgy, hogy nagy reménységben tudjatok meghalni. Testemet fa koporsóban temessétek el. Lelkemet Istennek ajánlom és kérem Őt, hogy váltsa meg az Ő Szent Fiának vére erejével. Ámen"
Halála után olyan értékelések jelennek meg róla a sajtóban, mint: „Elment a sas, ki az embereket a magasság felé emelte", vagy: „Mécses, melyet az Isten értünk gyújtott."
Egy rövid pillantást vetve az ő életére ne csodálkozzunk, hogy az ő példás lelkipásztori életéről, az Egyház ellenségeinek rágalmai ellenére, vagy épp azért, már élete során a szentség híre terjedt róla. Már röviddel a halála után beszélni kezdtek az ő szentté avatásáról, amely Prohászka Ottokár püspököt az oltárra emelné.
Bátorítson az ő életének üzenete arra, hogy éljünk teljesértékűen hivatásunk szerint, amint nekünk adatott. Amen.”
Viliam Judák
(fordította: Farkas Zsolt) Székesfehérvár, 2011.október 10.
„Je potrebné častejšie sa zastaviť pri životnom odkaze osobnosti, ktorá svojím životom a činnosťou sa zapísala do života Cirkvi. Nejde tu ani tak o akt duchovnej zdvorilosti, ako skôr o trvalú hodnotu pripomínať si hodnoty, ktoré svojím životom a pôsobením prezentuje. Som preto veľmi vďačný J. Exc. pánu biskupovi v Székesférhvári za organizovanie tejto slávnosti a za jeho pozvanie, aby sme si pripomenuli nezabudnuteľnú postavu biskupa Dr. Otakara Prohászku.
Jeho biskupský erb zobrazuje holubicu vznášajúcu sa nad troma vrchmi. Vyjadruje jeho vlasť, už celé stáročia je obohatenú hodnotami kresťanstva, ktoré symbolizuje holubica - Duch Svätý. Biskupské heslo zas vyjadruje kresťanský optimizmus v celom jeho živote: „Dum spiro spero" - Kým dýcham, dúfam.
Svetlo sveta uzrel v tôni biskupskej katedrály starobylej Nitry 10. októbra 1858 v rodine dôstojníka Dominika Prohászku. Matka Anna, rod. Filbergerová, bola dcérou nitrianskeho pekára. Z manželstva pochádzali tri deti: Irma, nar. roku 1860 v Ružomberku, po smrti svojho manžela, ministerského predsedu Alfonza Nagya, viedla domácnosť svojmu bratovi Otakarovi; Gustáv, nar. 1862 v Nitre, tu mal obchod a neskoršie bol správcom biskupského majetku v Székesféhervári.
Už v rodičovskom dome si okrem nemčiny a maďarčiny osvojil slovenský jazyk.
Na štúdiách v Lučenci, kde absolvoval dve triedy kalvínskeho gymnázia, a v Nitre na piaristickom gymnáziu a aj Kaloči patril medzi vynikajúcich žiakov. Po zložení maturitnej skúšky ho roku 1873 prímas Ján Simor posiela na teologické štúdiá do Ríma. Tam 17. augusta 1878 získava doktorát filozofie. Počas pobytu v Ríme mu roku 1879 zomiera otec.
Finančná situácia teológa-študenta bola veľmi zlá. V liste domov píše, že nemá za čo zaplatiť knihy a iné študijné výdavky.
Vo Večnom meste je vysvätený 30. októbra 1881 za kňaza a už v nasledujúcom roku v júni získa titul doktora posvätnej teológie.
Na prvé kaplánske miesto nastupil do Ostrihomu. Od začiatku jeho kňazskej činnosti sa uňho prejavilo výrazné sociálne cítenie. 7. októbra 1883 si zapísal do svojho denníka: „Príhovor prímasa vo mne vzbudil vedomie o utrpení a ťažkostiach dnešnej doby... Pomôž sebe, pomôž spolubratom a mnohým miliónom duší... Modli sa a trp vo svojej duši... Toto je plameň a horúca túžba v mojej duši... Pre takéto veľké ciele obetujem svoju dušu v tomto okamihu... Rozhodol som sa pre dielo siahajúce do večnosti. Budem to plniť až do poslednej bodky, do posledného dychu môjho života, po vyliatie poslednej kvapky." Tieto šľachetné predsavzatia sa usiloval plniť s veľkým oduševnením a obetavosťou. Mnoho sa modlil a neúnavne pracoval. Svoje názory neskrýval, ale využil všetky možnosti, aby jeho činnosť pre dobro iných bola úspešná.
V akademickej oblasti prešiel všetkými stupňami: bol profesorom na gymnáziu, profesorom morálky, pastorálnej teológie a dogmatiky; roku 1904 bol menovaný za univerzitného profesora. Bol riadnym členom Maďarskej akadémie vied.
Mohli by sme povedať, že sa stal všetkým, čím len mohol byť. Pritom sa nechcel stať vedcom, ani filozofom, ani otcom ideológie, ani revolucionárom. Chcel byť apoštolom, ako o tom svedčia, nielen slová, ale celý život. „Ježiš nebol cisár, vedec, alebo umelec. Jeho programom nebolo vládnuť, ale slúžiť. Ľuďom nesľuboval blaženosť skrze múdrosť tohto sveta", hovorieval. Predstavoval Ježiša ako Božieho Syna a človeka zároveň, ktorý nosil v sebe Božie kráľovstvo a chcel ho sprostredkovať všetkým. Preto O. Prohászka chcel byť skutočným nasledovníkom Ježiša Krista. Usiloval sa o jedno: ohlasovať Krista a jeho evanjelium pre človeka 20. storočia. Urobiť ho zrozumiteľným a aktuálnym.
Pre svoje vzácne vlastnosti bol roku 1890 vymenovaný za špirituála v bohosloveckom seminári v Ostrihome. Jeho súčasníci ho volali evanjeliovým človekom. Veľmi tvrdo na sebe pracoval, aby dokázal, že evanjelium nie je teóriou, ale že sa dá skutočne žiť.
Rok 1905 prináša do jeho života novú službu na najvyššom hierarchickom stupni. Je menovaný za sídelného biskupa v Székesféhervári. Necítil sa hodný prijať tento zodpovedný úrad. V denníku viackrát nachádzame jeho vyznanie: „Nie som hodný byť biskupom". Prijíma túto službu ako formu poslušnosti. Tu sa zvlášť prejavil ako apoštol veľkých obiet pre dobro Cirkvi. Jeho prirodzená dobrota a láskavosť voči iným, ktorá nebola nikdy strojená, sa prejavovala najmä vo vzťahu k svojim kňazom.
Po celý čas biskupskej služby vidieť uňnho obetavú lásku k svojej diecéze.
Pri svojej hlbokej nábožnosti, ktorá prechádzala do mystiky, bol to človek realista, ktorý neunikal pred ťažkosťou každodenného života. Jeho dobré srdce sa prejavovalo často aj vo vzťahu k chudobným študentom, ktorým všestranne pomáhal.
Často sa zaoberal sociálnou otázkou. Tieto myšlienky sa prenášali aj do jeho literárnej tvorby. Je autorom prvej štúdie o Marxovom Kapitáli v Uhorsku. Svojimi chýrečnými kázňami, najmä v budapeštianskom Univerzitnom kostole, upozorňoval na nebezpečenstvo komunizmu. V tomto duchu vystupoval ako poslanec maďarského parlamentu v rokoch 1920-22. Počas krátkeho jestvovania Maďarskej republiky rád 1919 vyjadruje nesúhlas s jej revolučným programom. Predvídavo videl, koľko sĺz bolesti i krviprelievania prinesie do Maďarska a na Slovensko, ba i do celého sveta tento neľudský systém. Sám pochopil, ako to vyjadril slovami: „Politika nepatrí k tóge ani k evanjeliu." Preto hľadal pole svojej činnosti v službe, ktorú zastával v Cirkvi a prostredníctvom ktorej nechcel byť vzdialený od každodenného života.
Sociálne zmýšľanie mladého kňaza ovplyvnil aj samotný pápež Lev XIII., autor encykliky Rerum novarum, v ktorej odvážne bráni práva robotníkov. Mnohí ju pokladajú za Magnu chartu obrody hospodársko-spoločenského poriadku našich čias.
Láska biskupa Prohászku k mládeži a starosť o jej budúcnosť je tiež častým motívom, opakujúcim sa v jeho dielach a kázňach. Často mohli jeho súčasníci počuť ppodobné myšlienky, aké povedal aj pár minút pred smrťou v poslednej kázni: „Mladí ľudia, k vám hovorím: Nie je iný kódex ako evanjelium."
Takého vznešené myšlienky nachádzame aj v ďalších dielach. Ako prvá vychádza roku 1882 kniha Boh a svet. Toto obdobie do roku 1904 je uňho v literárnej činnosti najplodnejšie. Spomeňme aspoň diela: Kresťanská ľútosť a odpustenie hriechov, Zem a nebo (2 zväzky), Cesty a zastavenia, Slová života, Na cestách mysle, Viera a rozum, Úvahy o evanjeliu, K výšinám, Svetlo v tme, Duch našej doby, Sviatočné dni, Chlieb života, Víťazný svetonázor, Pokora a hrdinskosť a iné.
Vo svojich prácach prichádza však do rozporu s vtedajším myslením aj v kruhoch cirkevnej hierarchie. Vyčíta jej staromódnosť, nepružnosť a často sa objavujú témy týkajúce sa služby laikov v Cirkvi, liturgického jazyka v reči ľudu a jeho riadky dýchajú túžbou po cirkevnej reforme. Preto v júni 1911 sa dostávajú tri jeho diela na index zakázaných kníh. Ide o diela: Moderný katolicizmus - vydaný v Spolku sv. Štefana v Budapešti v roku 1907; Prekročenie intelektualizmu a o slávnostný prejav prednesený na Vianoce roku 1910 s titulom Viac pokoja. Biskup Prohászka, ako to je zachytené v jeho osobnom denníku, prijal túto správu s bolesťou, ale spôsobom, aký prináleží jeho veľkosti. Nezatrpkol, nedal sa znechutiť a jeho vrúcny vzťah k Rímu tým neutrpel. Hovorí: „Človek musí niesť následky svojej činnosti." Cítil sa nevinný, a aj dnešná doba mu dala za pravdu. Išlo skôr o nedorozumenie, pretože v čom chcel urobiť najväčšiu službu, v tom ho najmenej pochopili. Pri hodnotení jeho života si môžeme spomenúť na sv. Augustína, ktorý na sklonku svojho života napísal dve diela pod názvom Retractatio, v ktorých poopravuje niektoré svoje názory. Biskup Prohászka nemusel ani jediný svoj výrok stiahnuť a poopraviť a predsa do konca svojho života musel niesť túto pečať potupenia.
Najmä po Druhom vatikánskom koncile sa tieto veci vyjasnili. Mnohí teológovia, ktorí poznajú jeho diela, hovoria, že sa tam nachádzajú myšlienky, ktoré dnes môžeme vidieť v koncilovom dokumente Lumen gentium. Niekoľko desaťročí pred II. vatikánskym koncilom pochopil, po čom Cirkev túži a čo bude pre ňu osožné, aby oslovila človeka našich čias.
Jeho činný a v každom smere bohatý život sa skončil náhle 2. apríla 1927 v Univerzitnom kostole v Budapešti. Dr. Koudela, organista v tamojšom chráme, na otázku, čo má pri bohoslužbách hrať, dostáva z úst biskupa odpoveď: „Hrajte to, čo hrali pri katastrofe Titanicu!" (Blíž k tebe, Bože môj). O niekoľko minút uprostred kázne prichádza na biskupa kazateľa slabosť. Posledné jeho slová boli: „Favete linguis" - Zachovajte ticho! (Tieto slová, pochádzajúce od rímskeho básnika Horácia, sa neskoršie používali v Ríme, keď kňazi upozorňovali na posvätnosť ticha pred svätým prijímaním.) Biskup akoby chcel odísť z tohto sveta v posvätnom tichu, ktoré tak často pri návšteve chrámu a uprostred panenskej prírody vychutnával. Bola to jeho posledná kázeň tu na zemi. Jeho duchovný odkaz v testamente je v krátkosti akoby vyjadrením celého jeho života: „S radosťou zomriem, lebo takto môžem prísť ku Kristovi a dúfam, že môžem pozrieť do jeho oslávenej tváre. Aj ku svojim veriacim volám: Žite tak, aby ste mohli zomrieť vo veľkej nádeji. Moje telo pochovajte v drevenej rakve. Svoju dušu porúčam Bohu a prosím ho, aby ju spasil silou Krvi svojho svätého Syna. Amen."
Po jeho smrti sa objavujú v tlači hodnotenia ako: „Odišiel orol, čo dvíhal ľudí k výšinám", alebo: „Kahanec, ktorý Boh zapálil pre nás."
Z krátkeho pohľadu na jeho život sa nečudujeme, že o jeho príkladnom živote dušpastiera aj napriek osočovaniu zo strany neprajníkov Cirkvi, a možno práve kvôli nemu, sa šíril o ňom chýr svätosti už počas jeho života. Už krátko po jeho smrti sa začalo hovoriť o procese svätorečenia, ktorý by mal biskupa Otakara Prohászku postaviť na oltár.
Kiež nám svojím životným odkazom je povzbuzením pre to, aby sme plnohodnotne žili podľa povolania, ktoré sa nám dostalo! Amen.”
Viliam Judák
Székesfehérvár, 2011.X.10.